45 - Szerelem net

Szijasztok!

Elnézéseteket kérem a több napos késért, de nem ment az írás. Van ez így.

És olvasásban is van elmaradásom, amit a napokban igyekszem majd bepótolni és kommentet is fogok írni.

De először összeszedtem magamat és meghoztam a részt. :)

Remélem tetszeni fog nektek, mindent megtettem  azért, hogy így legyen. Szóval...

Ha mégsem tetszik akkor ezt elcsesztem!XD

Jó olvasást hozzá!

Puszi,

Vii

 

Miután Sergio elment a második edzésre összeszedve minden bátorságom, visszamentem a nőgyógyászhoz, aki készségesen nyomta a kezembe a receptet és tájékoztatást adott a gyógyszer szedéséről. Igazán nem értettem. Könyörgöm a szüzesség már tudatlansággal jár? Európai viszonylatban, felnőtt nő vagyok. Szavazóképes és büntetlenül fogyaszthatok alkoholt. Persze erre nem vágyom. Ráadásul dolgozok, mondhatni egyedül élek és úgy gondolom, elég felelősség teljes vagyok, bár ő ezt nem tudja. Honnan tudhatná? Ezért udvariasan megköszöntem a felvilágosítást.

Mire visszamentem a kocsihoz a kis vakarcs a kalaptartón fetrengett. Úgy nézett ki, mint valami plüsskutya. Ahogy beszálltam már ott is volt mellettem.

- Te öcsi ez nem játszótér, oké? – Kérdeztem és mintha csak értene bűnbánóan nézett rám. Beindítottam a motort, amit egy vakkantással nyugtázott. A következő utam a gyógyszertárba vezetett, hogy ki is váltsam a bogyót. A havim nem a rendszerességéről híres, többek között az orvos ezért is tanácsolta a szedését. A legutóbbi óta még nem jött meg, bár határozottan éreztem, hogy hamarosan újabb görcsökkel teli napok várnak rám. Már csak az emléktől is fájdalmasan rándult az arcom.

Otthon ránéztem a beosztásomra és meglepetten vettem tudomásul másnapi utazásom Magyarországra. A Veszprém elődöntőt játszik a Füreddel. Foglaltattam magamnak egy jegyet és írtam Nononak. Mióta hazajöttem nem beszéltünk. Elgondolkodva meredtem a bejövő postámra. Biztos jól van a barátnőjével. Elmosolyodtam. Tina talán az lesz Norbinak, mint nekem Sergio. Megérdemelné a boldogságot. Igazán. És végre foglalkozhatna mással is nem csak a munkájával. Még délután pórázt akasztottam ideiglenes háziállatom nyakörvére és levittem játszani. Addig futkároztam vele, míg egyszer csak el nem feküdt és sztrájkba nem kezdett. Annyira elfáradt szegény, hogy ölbe kellett felvinnem. Mikor Berto jött érte még bőven aludt. Szélesre tártam előtte az ajtót. Berto nem az öltönyös fajta. Ő az a sportosan elegáns típus. Tornacipő, farmer, egyszerű póló és egy sötét zakó. Borostás arc és izgatottságtól csillogó szemek. Tetőtől talpig Berto. Nem akart valaki más lenni.

- Jól nézel ki. – Vigyorogtam rá.

- Kösz. – Mondta. Magamban vidultam zavarán.

- Lefárasztottam a gyereket.

- Ennek örülök.

- Aludni fog vacsi végéig.

- Szuper és nagyon köszönöm. – Vette az ölébe a zsemleszínű kiskutyát, aki meg se nyikkant.

- Legyen szép estétek. – Mondtam és elköszöntem tőle. Nem akartam sok szerencsét kívánni neki, mert ehhez nem az kell, hanem mélyről jövő őszinte érzések, ami mindkettőjükben benne volt. És számomra nem volt kérdéses a boldogító igen.

Miután elmentek üres lett a lakás. Megint csak egyedül voltam és rájöttem mennyire hiányzik nekem az én szürke-fehér szőrpamacsom. Írtam egy sms-t Liznek, amiben neki is szép estét kívántam. Az után annak érdekében, hogy ne kerítsen hatalmába a magány lekötöttem magam a képeimmel és a munkámmal. Mire mindent a helyére tettem elmúlt este kilenc. A telefonomra néztem, de se üzenetem se hívásom nem volt. Lebiggyesztett szájjal vettem tudomásul, hogy Sergio még úton sincs idefelé. Felálltam és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat és elvonultam tusolni. Alig, hogy végeztem megcsörrent a telefonom. Fogadtam a hívást, de nem tettem a fülemhez a telefont így is tisztán hallottam Liz visítását miszerint Berto megkérte a kezét. Heves reakciójától és határtalan örömétől nevetnem kellett. Mint valami tinédzser.

- Gratulálok. – Vigyorogtam megkönnyebbülten. Egy nagyon kicsit féltem attól, hogy esetleg Berto meggondolja magát és mégsem meri odaadni a gyűrűt, de szerencsére ez nem történt meg.

- Tudtad. Ugye tudtál róla? – Kérdezte.

- Számít? – Sóhajtottam.

- Igazad van, nem számít. Jaaj Én annyira boldog vagyok. És a baba… – Áradozott én pedig mosolyogva hallgattam, addig, míg ki nem nyílt a bejárati ajtó.

- Figyelj Liz, majd ha hazajöttem elmeséled a többit.

- Elmész? – Jött két irányból ugyanaz a kérdés.

- Szombaton már jövök vissza. – Adtam a megnyugtató választ a telefonba, miközben Sesére néztem.

- Helyes. Akkor vasárnap beszélünk. Jó utat.

- Nektek pedig szép éjszakát. A gyerekre vigyázni. – Nevettem el magam és a hülye jelző után bontotta a vonalat.

- Szia. – Suttogtam Sergionak és akkor jöttem rá, hogy törölközőben állok a konyhapultnál kezembe a telefonnal. Nyeltem egyet, ami már csak azért is meglepő, mert ezt nem én szoktam, hanem Ő. Éreztem, hogy a vágy gyűlik bennem.

- Szia. – Lépett elém.

- Fáradtnak tűnsz.

- Az is vagyok.

- Nem vagy éhes?

- De. – Mondta és arcomat kezeibe fogva csillogó szemekkel meredt rám. Nem ételre vágyott. A szememet nem tudtam elszakítani az övétől viszont kénytelen voltam tönkretenni a tökéletesnek tűnő pillanatot. Utáltam még a gondolatot is, és el nem tudtam képzelni, hogy bírta Ő ezt eddig, és hogy bírja még.

- Beteg vagyok. – Suttogtam és éreztem, hogy a testem hőmérséklete emelkedik, ami valószínűleg kiült az arcomra. Egy rövid, de annál vágyakozóbb csók után megölelt.

- Jól vagy?

- Ha veszek be gyógyszert, jól leszek.

- Rendben. – Sóhajtott. – Akkor viszont a B lehetőséget választom.

- Emberi táplálékra gondolsz?

- Ha lehet. Semmiképp se a kis vakarcs ebédjét kívánom. – Fintorgott.

- A kis vakarcs már nincs itt és Liz is hívott. Berto örült a babának, Liz pedig a fellegekbe jár, amiért menyasszony. Azt hiszem, a család is odalesz az örömtől. – Elmosolyodtam. Emlékeztem rá mikor Berto apukája öntötte ki a szívét nekem, hogy mennyire szeretne egy unokát és mennyire fél attól, hogy nem érheti meg a pillanatot, mikor a karjaiban tarthatja. Most pedig alig több mint nyolc hónap múlva egy kislány vagy egy kisfiú boldog nagypapája lesz.

- Ugye ott leszel a meccsen? – Kérdezte mikor letettem elé a vacsorát.

- Ki nem hagynám. Ez lesz az első el classicom, és mondtam már, csak egy meccs van, ami kérdéses, de azon is nagyon szeretnék ott lenni.

- Már nincs sok vissza.

- Még épp elég.

- Gondolod? – Kérdezte felvont szemöldökkel. – A következő szezonba nem leszel a Real alkalmazásában és nem leszel ott velem.

- Honnan tudod hova osztanak be az újságtól?

- Te tudod?

- Nem, de nem kell a legrosszabbat feltételezni. Csak nem küldenek el a világ túlsó végére.És különben is ott lesz a suli.

- Elmennél?

- Míg van miért és van kiért maradnom addig bármilyen karrierépítő ajánlatot képes vagyok visszautasítani. – Vontam vállat. – Egyébként pedig kitudja. Lehet lesz alkalmam megnézni egy meccset a lelátóról. – Mondtam izgatottan.

- Szeretnéd igaz?

- Fogalmad sincs róla mennyire. Nem panaszkodok, mert az, hogy a csapatot fotózhatom messze több mint egy álom. Ez egy olyan dolog, amiről soha nem gondoltam volna, hogy egyáltalán megtörténhet. Nem velem, hanem úgy amúgy a közvetlen környezetemben sem, de itt vagyok és olyan irányban halad az életem, ami nagyon új és minden racionalitás ellenére veled együtt meseszerű. – Mondtam. Tényleg nem akartam egy Madridi tündérmesét mégis valami hasonlónak érzem. Én csak egy halandó vagyok és bár Ő nem Isten mégis annyira más és távoli volt kettőnk élete, mint két végtelenbe futó egyenes, amiknek normálisan nem szabadott volna találkozni. Mi van, ha nem is a mesék válnak valóra, hanem a valóságból lesznek a mesék. Mindez rózsaszínben és happy and-ben hihetőbb, mint fehéren feketén egy esetleges nem tart örökkével. Megráztam a fejem.

- Mire gondolsz?

- Kettőnkre.

- Igen?

- Tudod, újabban mindig kettőnkre gondolok.

- Igazán? – Kérdezte egy olyan ezer wattos Ramos vigyorral, amit követett a fejcsóválás. – Megőrjítesz. – Sóhajtott.

- Sajnálom. – Suttogtam, alig hallhatóan. Felállt a mosogatóba tette a tányérját és mellém sétált kicsit megemelte a fejem és nem tudtam nem vigyorogni.

- Nemsokára úgy is az enyém leszel.

Mondandóját egy csókkal pecsételte. Tudta, érezte. Alig egy hete talán ettől a mondattól megijedtem volna, mert azt hogy vele legyek kötelezettségnek éreztem mielőtt elutaztam. Most viszont úgy hatott az érzékeimre ez a pár szó, mint rá a törölközőben való megjelenésem.

Másnap ismét két irányba indultunk. Sergio az utolsó edzésre a nagy meccs előtt én pedig a repülőtérre enyhén hisztisen a hormonjaim miatt. Ilyenkor nagyon nem viseltem jól a repülést és ezt Sergio is tudta. Telitömtem magam B6 vitaminnal és bíztam benne, hogy segíteni fog.

- Biztos el kell menned? – Kérdezte összevont szemekkel. Hűha.

- Te se ülsz a kispadon egy kis fejfájás miatt.

- Az más.

- Ne kezd.

- Miért ne?

- Mert nincs időnk kibékülni, ha összeveszünk, és nagyon elcseszett napunk lesz. – A hangosbemondóba szólították a járat utasait. – Mennem kell.

- Holnap. – Csókolt meg.

- Holnap. – Léptem el tőle és mentem a kapuhoz. Egyszer még visszanézett és mosolyogva intett. Bár cseppet sem volt jókedvem a neki küldött mosolyom őszinte volt.

Hálás voltam, hogy senki nem ült mellettem, volt terem és tudtam lélegezni. Így elég tűrhető volt az utam. A reptéren, Nono várt, egyedül.

- Szia. – Köszöntem már méterekkel előbb.

- És a világjáróm újra itthon. – Vigyorgott. Megölelt és még egy puszit is nyomott a homlokomra. Ajjajj.

- Mi történt? – Kérdeztem óvatosan.

- Semmi. – Vont vállat. – Nem hiányozhat a barátom? – Kérdezte és bár nem volt kétségem afelől, hogy amit mondott igaz, de volt valami, amit nem mond el. Nem kérdezősködtem és nem szálltam rá a témára, aminek nagyon úgy tűnt, hogy neve is van. Mégpedig Tina. Türelmesen vártam és mindenféléről beszélgettünk Veszprém felé.

Meccs előtt még beültünk az arénához közeli étteremben enni valamit. Összeszedtem annyi bátorságot, hogy rákérdezzek a témára.

- Tina? – Kaptam be egy hasábot és lassan rágni kezdtem.

- Tina? Tina nincs. Tina egy újságíró volt egy nagynevű pletykalapnál. Én voltam az információ forrása rólatok. Vagyis lettem volna.

- Tessék? – Pislogtam és a hangszínem inkább kétségbeesett volt, mint fenyegető pedig dühös voltam. Itt már nem csak az én életemről volt szó, amit szerettem volna titokban tartani, hanem a barátoméról, ami sokkal többet ért. Kihasználták, miattam.

- Ne aggódj nem írt le semmit. Peter megkereste a lap szerkesztőjét és tulajdonosát a cég ügyvédjével és tisztáztak pár dolgot. Abban az esetben, ha bármi napvilágra kerül veled kapcsolatban, akkor lehúzhatják a rolót. Szerencsére a lap tovább működése többet ér, mint a sztoritok.

- Szerinted én magam miatt aggódom? – Csattantam fel.

- Miattam ne aggódj. Jól vagyok. Tina csak egy állomás volt. Tényleg.

- De olyan boldognak tűntél. – Mondtam halkan. Nincs ez így jól. Bár tudtam, ha elindul a folyam akkora lesz a sodrás, amivel lehet, nem leszek képes megbirkózni. Így viszont a legjobb barátom nem ismerkedhet, mert akárhányszor ilyen Tina félékbe botlik, összetörik a szíve. Még ha nem is volt szerelmes, akkor se lehet jó érzés ugródeszkának lenni. Dühített.

- Ne gondolkodj rajt sokat. Nem éri meg idegeskedni rajta.

- Ó nekem megéri, hidd el. Nincs ez így jól, Nono. Messze vagy tőlem és ez is zavar.

- Nem költöztethetsz mindenkit Spanyolországba.

- Pedig jöhetnél. – Motyogom.

- Jó munkám van, és nem szeretném itt hagyni. Még nem. Az olimpia végéig be vagyok táblázva. Utána valószínűleg megint a Veszprém állandósa leszek és nagyon sok helyre mehetek még. Számítanak rám. Nehogy azt hidd, hogy nem hiányzol. Nagyon is, de mindkettőnknek saját útja van, amit most járni kell. Te azt választottad én ezt, de ettől még barátok maraduk. Rendben?

- Rendben.

- Na és elkésett sajtósok, ha nem sietünk. – Nézett az órájára és miután jóval nagyobb összeget letettünk, mint amennyivel tartoztunk átsiettünk a szemben lévő monstrumba.

Hazai pályán a Veszprém nyert 30-28-ra. A Füredi KSE kitett magáért, de ez is kevés volt bármiféle győzelemre. A mérkőzés után Nonot végre meg tudtam győzni, hogy eljöjjön a szüleimhez. Onnan is el tudja e-mailezni a cikket. Anyuék pedig tárt karokkal fogadták Őt, mint lányuk egyetlen jó barátját. Bono hasonló örömmel volt iránta. Konkrétan le kellett fognom a szőrpamacsot, hogy tudjon dolgozni. Addig én dédelgettem a jószágot. Nagyon hiányzott, de nem akartam Őt kitenni egy repülőút kockázatának az ő korában. Már nem volt kölyök és kutyaévekben számlálva már igazán öregnek számított, de ebbe belegondolni se akartam. Egészséges volt és bár közel sem olyan fitt, mint fénykorában még mindig az a hatalmas puha és játékos Bobtail, aki annyira szerethető.

Egy későbbi géppel sikerült csak elindulnom így kénytelen voltam variálni a jegyemen és közvetlenül Barcelonába utazni. Onnan pedig taxival eljutni a stadionig. Ez egy ilyen nagyhorderejű mérkőzésnél nem is olyan egyszerű. Idegesen topogtam a kocsi hátsó ülésén és félpercenként az órámat néztem. Én marha, hogy most kell szórakoznom.

- Ne aggódjon senorita, mindjárt odaérünk. – Mosolygott rám a Barcelona drukker sofőr és ígéretéhez híven még kezdés előtt odaértünk. A sajtós kint várt és legalább annyira kivolt, mint én.

- Azt hittem nem érsz ide.

- Én is. – Sóhajtottam.

- Itt a kártyád. Menj. Bolondok háza van. – Vigyorgott rám. Levetkőztem idegességemet és helyére egy még nagyobb költözött. Jobban örültem volna egy hazai első el classiconak, de nem volt mit tenni. Az ellenség házában, tapasztalatlanul. Úgy éreztem magam, mint az első idegenbeli meccsen. Na jó nem. Annál sokkal feszültebb voltam. A két csapat között vonultam végig és persze köszöntem a mieinknek és gyorsan sok sikert kívántam nekik a meccsre. Sergio még egy villámgyors puszit is kapott az arcára, amit meglepetten, de annál szélesebb vigyorral fogadott. Elfoglaltam a helyem és több ezer emberrel együtt vártam, hogy elkezdődjön a meccs. Az esélylatolgatás sokkal keményebb formában működött, mint máskor. A legrosszabb esetben is marad egy pont előnye a Madridnak, bár én gondolni se akartam erre. Vettem egy utolsó nagy levegőt a kivonulás előtt és nyugtáztam, hogy itt nincs kispárna, ami mögé elbújhatnék.

Régen volt ennyire egybe a csapat. Régen játszottak ennyire jól. A 17. percben nekem és a jelenlevők nagy százalékának is a padlón koppant az álla, mikor Khedira juttatta előnyhöz csapatot. Persze az örömünk nagyobb volt, mint a megdöbbenésünk. Di Maria szögletét Benzema fejelte Valdes ügyetlen kezébe, amit végül a német segített a gólvonal mögé. Egy-egynél szívem szerint a körmömet rágtam volna, de szabad kéz hiányában egy nyalókára voltam rácuppanva, ami Ronaldo góljával ki is esett a számból. A fennmaradó negyed órában pedig azért imádkoztam nehogy a Barcelona gólt rúgjon. Végül az eredmény maradt 1-2. Az örömöm határtalan volt és látni a boldog, megkönnyebbült mosolyt, a győzelem mosolyát az arcukon, még nagyobb vigyort csalt az enyémre. És még a sajtótájékoztató sem tudta lehervasztani a mosolyom, elégedettség sugárzott belőlük és Sergio szavaira, ha nem lett volna a fülem, a mosoly biztos körbeszalad a fejemen.

Az ünneplés kicsit hangosabb volt, mint más bajnoki meccs után, de nem engedhették el magukat teljesen az alkoholos ünneplés pedig tilos volt a szerdai BL visszavágó miatt.

Sergio fáradt volt és láttam rajt, hogy kicsit elege van az egészből. Nem is csinált mást, csak pihent és edzésre járt, kedden pedig még tőle nem megszokott módon nehezen köszönt el tőlem.

Tény, hogy feszített volt a tempó, de már nem volt sok vissza és erőt adott a csapatnak, hogy a bajnokság vezetése mellett esélyesek a BL döntőre és akár a győzelemre is.

Szerdán a stadionban olyan lelkes szurkolótábor várta a csapatot, amit talán még egyszer se volt alkalmam érezni. A leghalkabb suttogás is bíztatás volt és az utolsó emberig mindenki a csapatot lelkesítette, ami erőt adott nekik.

Ronaldo a meccs első 15 percében már két góllal hozzájárult a végső 2-1-es eredményhez. Erős kezdés volt, de a folytatás nem hozott sok jót. Összesítésben a kilencvenedik perc végére 3-3-as döntetlen volt az állás. A rendes játékidőt követte a kétszer tizenöt perces összecsapás és végül a 11-es párbaj. Ujjaimat összefonva reménykedtem benne, hogy sikerülhet, de sajnos nem így történt. Miután Ronaldo és Kaká kihagyta már nem vártam csodát. Xavi ugyan betalált és Iker is védett, de Sergionak nem sikerült. Nagyon nem. Utána nem is készítettem több képet. Még előttük lejöttem a pályáról. A nyertes csapatot nem akartam fotózni a mieink pedig elég gyászos képet vágtak Sergio pedig még a többieknél is jobban lógatta az órát. Meg tudtam Őt érteni és már láttam is a rengeteg bíráló szöveget. A sajtótájékoztató alatt egyszer sem nézett rám.

- Jaj, ne már. – Morogtam az orrom alatt, inkább csak tátogtam. Mindegy mit mondott láttam rajta, hogy maga alatt van és az egész vereséget magára húzza, akár egy nehéz kabátot.

Lassan jutottam ki a teremből és mire kiértem a parkolóba hiába kerestem Sese kocsiját.

- Elment. – Mondta csendesen Iker.

- Sejtettem. – Sóhajtottam és elraktam a gépem. – Kösz. – Eresztettem meg egy mosolyt és a Volkswagenem felé indultam, majd Sergio házához hajtottam.

Az R8-as kint állt az épület előtt és a fényáradat, na meg a dübörgő zene is arra utalt, hogy itthon van. Nem tudtam elképzelni, hogy ez az elviselhetetlen dübörgés segít az érzelmi állapotán.

A tőle kapott kulccsal beengedtem magam. Letettem a táskám és lehúztam a cipőm. Sergio a kanapén ült. Megkerülve őt a hifihez léptem és kikapcsoltam.

- Szia. – Köszöntem és leültem mellé. Fejét a támlára döntötte, de nem nézett felém, még csak nem is szólt. – Hé. – Másztam az ölébe, úgy hogy vele szembe legyek. Még mindig nem nézett rám, de éreztem, hogy a teste megfeszül, kezét a combomra tette, és már pusztán ettől az érintéstől gyorsabban kezdett verni a szívem. Kezeim közé fogtam az arcát és kényszerítettem, hogy rám nézzen, de becsukta a szemét. – Ne csináld ezt, kérlek. Én büszke vagyok rád. Hallod? Oda álltál. És ha nem sikerült? Majd sikerül legközelebb. Nem csak rajtad múlott. – Mondtam mire végre rám nézett és barna szeme már-már majdnem fekete volt.

- Szükségem van rád. – Mondta halkan rekedtes hangon.

- Itt vagyok. – Suttogtam. Megcsóválta a fejét.

- Akarlak Vitali. Legyél az enyém. – Mondta talán még nálam is halkabban és szavai hatására mélyen legbelül elindult az a hullám, ami átjárta az egész testem és olyan vágyat keltett bennem, aminek csillapítására már nem volt elég az idő. Ő kellett.

- Itt vagyok Sergio, a tied vagyok. – Néztem a sötét mélységbe, amiben több érzelem volt, mint amennyit valaha láttam. Egy mosoly és egy fordulás. Ennyi volt és már alatta feküdtem, a haja az arcomat csiklandozta és az előbbi letargiájának nyoma sem volt. Kisöpörte tincseimet az arcomból és megcsókolt, szenvedélyesen.

- Biztos ezt szeretnéd?

- Az utóbbi pár napban mást sem szeretnék. – Mosolyogtam kicsit szégyenlősen, amire ő egy vigyorral válaszolt.

- Fogalmad sincs róla, mióta vágyom rád. – Sóhajtott és apró puszikat hintett az arcomra majd követve az állam vonalát le egészen a nyakamig, amíg a ruhák engedték. És minden egyes lágy csókkal fokozta a bennem növekvő vágyat. – Gyere. – Suttogta és felállt én pedig követtem. Kéz a kézben fel az emeletre. Tudtam, hogy megtörténik, de nem féltem. Kívántam. Legalább annyira, mint Ő engem. A hálószobába mentünk és miután becsukta az ajtót megállt előttem. Lehúzta a pulóverem cipzárját, lassan letolta a vállamról és kibújtam belőle, hogy félredobhassa. Újra megcsókolt és én faltam az ajkait. A derekamnál fogva húzott magához egész közel. Éreztem, hogy vágyik rám, amitől egy halk nyögés szakadt ki belőlem és megremegtem. Keze a pólóm alá tévedt és finoman simogatta bőrömet egyre feljebb.

Egyszerre fejezte be a csókolást és a simogatást, amitől hiányérzetem támadt. A szoba csendjében nem hallatszott más csak a szapora légzésem, amit nem tudtam csillapítani. Megfogta a felsőm alját és kibújtatott belőle. Derekamtól indult felfelé kínzó lassúsággal, cirógatta a bőrömet, miközben végig a szemembe nézett. A hátam közepéig húzta az ujját a melltartóm vonaláig, amit egy gyors, alig érezhető mozdulattal kikapcsolta. Pántját lecsúsztatta a vállamról és azt is félredobta. Érezni akartam őt. Hozzásimulni. Érezni a teste melegét. A pólójába kapaszkodtam és áthúztam a fején, megszabadítva tőle. Érinteni akartam őt. Kezemet a mellkasára csúsztattam és végigsimítottam rajt a hasán át, egészen a csípőjéig és vissza. Nem tudtam betelni vele. Újra apró csókokat hintett arcomra, államra, a nyakamra, de most nem volt mi megállítsa így ajka továbbsiklott a mellemre. A zihálásom akkor már több volt, mint hangos. Annyira érzéki volt minden egyes érintése, hogy egyre csak többet és többet akartam.

- Annyira finom vagy. – Búgta már a fülembe és ez a pár szó is volt annyira izgató, mint azok az édes érintések a testemen. A hajába markoltam és egy csókba húztam őt. Annyira-annyira szeretem.

Az ágy felé tolt, miközben keze az övemet bontogatta majd a gombomat és végül a cipzárt. Nem ügyetlenkedett, nem először csinálta ezt, nem úgy, mint én. Remegő kézzel nyúltam felé és bizonytalanul próbáltam kibontani, miközben Ő a szájával kényeztetett. Hagytam, hogy a nadrág lecsússzon róla és engedtem magamnak egy pillantást arra a tökéletes testre, ami elém tárult. A kezem magától mozdult és ujjammal végigcirógattam a boxer vonala mentén, meztelen bőrét, mire megremegett. Felnéztem csillogó szemébe és felbátorodva kezemet lejjebb csúsztattam vágyának bizonyítékára, amitől egy mély morgás hagyta el a torkát. Belekapaszkodott a nadrágom szélébe és lejjebb tolta majd óvatosan az ágyra fektetett és lehúzta rólam. Megállt és többször végignézett rajtam. Zavarba voltam és pillantásába belepirultam. Éreztem, hogy az arcom egyre forróbb lesz.

- Annyira szép vagy. – Magasodott fölém és újra csókolt. Kezével pedig végigsimított testemen a nyakamtól a melleim között, a hasamon és a csípőmön át le a térdemig és belső combomat felfelé cirógatva elérte a legérzékenyebb pontomat. Újra felnyögtem, és ahogy simogatott újra és újra megtettem. Egészen, addig, míg az a semmihez sem fogható érzés a hatalmában nem kerített. A légzésem még szaporább lett, a testem megfeszült és hagytam, hogy a gyönyör édes hullámokba árassza el a testemet.

- Kívánlak Vitali. – Suttogta a fülembe.

- A tied vagyok Sergio. – Lihegtem. Mosolyogva simított végig az arcomon és végig a szemembe nézve az utolsó ruhadarabtól is megszabadított. Először engem és utána saját magát. A légzésem nem csillapodott és a szívem őrült tempóba dübörgött a mellkasomban. Az éjjeliszekrényhez hajolt és a fiókból kivett valamit.

- Ó arra nem lesz szükséged. – Mosolyogtam rá kicsit talán önelégülten.

- Szeded? – Döbbent meg Én pedig bólogattam. Vigyorogva dobta el valamerre a bontatlan óvszert és hajolt újra fölém. Hozzám simult és újra csókokkal halmozott el. A nyakamnál időzött ajkaival, a kezével pedig a jobb lábamat simogatta, aztán megfogta és felhúzta, a bal lábam pedig automatikusan követte a mozdulatot. Egyik kezével a fejem mellett támaszkodott, a másikkal kettőnk közé nyúlt és újra simogatni kezdett, aztán lejjebb csúsztatta a kezét és egy ujját belém mártotta. Hangosan nyögtem az érzéstől. Ó istenem.

- Ó kicsim. – Sóhajtott és lassan ki is húzta. Tekintetét az enyémbe fúrta, annyi vágyakozás, szerelem és ígéret volt benne, hogy még a fájdalomtól való félelmem is elmúlott.

Lehajolt hozzám és mikor belém hatolt az ajkamba harapott. Ez tompította a kiáltásom, ami kiszakadt belőlem.

- Istenem. – Morogta. Éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe pedig nem akartam sírni, nem mert az érzés, hogy bennem van több volt a fájdalomnál. Gyönyör teli volt, teljes. Szemével újra az enyémet kereste és lassan kijjebb húzódott, hogy újra megtölthessen. Feszített, de közben egyre elviselhetőbb lett. Behunytam a szemem és egy könnycsepp szaladt ki belőle, amit egyből lecsókolt az arcomról. Majd újra megtette. Gyengéden, de határozottan. Kezdtem hozzászokni, és ahogy a fájdalom érzése elmúlt teljes egészében átadtam magamat az élvezetnek, a testem ellazult és mikor Ő ezt megérezte felvett egy lassú tempót, amit fokozott. Egy fél gondolatom sem volt. Csak ő volt meg én. Minden más pedig elfelejtve. Ott nyögdécseltem alatta, mígnem a már ismerős érzés mélyen belülről fel nem tört. A testem újra megfeszült. A karjában kapaszkodva élveztem azt a csodálatos újonnan felfedezett érzést, ami átjárta az egész testemet. Sergio a nevemet nyögte és fejét a nyakamba temetve követett és együtt, vele még gyönyör telibb volt az érzés.

Lihegve, fáradtan feküdtünk egymáson mozdulatlanul. Földrengéshez tudtam volna hasonlítani testem remegését, amit több utórengés követ. És percek múlva is éreztem még az élvezet hullámát. Az Ő légzésével az enyém is csillapodott. Percekkel később felemelkedett és fátyolos tekintetét az enyémbe fúrta.

- Csodálatos vagy. – Suttogta majd megcsókolt miközben kicsusszant belőlem és mellém feküdt. Csak bágyadtam mosolyogtam. Nem tudtam eldönteni, hogy ez még az utóhatás vagy szimplán a fáradtság miatt van. Végül arra jutottam, hogy kicsit mindkettő.

- Szeretlek. – Motyogtam mire nevetni kezdett.

- Akkor jó volt?

- Több mint jó Sergio. – Pislogtam fel rá és nem tudtam ezen kívül mit mondhatnék.

- Érdemes volt várni rád. – Hajolt hozzám közelebb, amitől szívem nagyot dobbant. Nem csalódott bennem és ez teljessé tette a boldogságomat…