33 - Szerelem net

Szijasztok!

Így késéssel tudtam hozni a szokásos hosszúságot. :) És talán a szintet is...

A vége felé kicsit felgyorsítottam a napokat, hogy eljussak én  is a bajnokság végéig. :)

De azért annyira nem. :D

Remélem tetszeni fog.

Várom a véleményeiteket!

És nagyon köszi az eddigieket! :)

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

Miután a busz elment beültem Sese autócsodájába. Hiába mondtam én neki, hogy nem kell, biztos érdekelte. Szegényem lát rá esélyt, hogy megszeressem ezt a márkát. Pedig nagyjából az olyan lenne, mintha pusztán azért lennék Barcelonás, mert leütetnének nézni a meccset. Egyáltalán nem vagyok befolyásolható. Egyesek szerint ez makacsság, szerintem csak simán a magam ura vagyok. Majd rájön ő is. A riasztót kinyomtam és beültem.

- Öhm… - Néztem végig a műszerfalon. Na igen, ez az a kocsi, ami már gombnyomásra indul. Azon se csodálkoztam, ha automataváltós lett volna, amilyen kis kényelmes ki is néztem volna belőle. De szerencsére a kicsikét lehetett 6ig pakolni. Az ülésbe konkrétan feküdtem. Való igaz én se szeretek úgy vezetni, mint aki karót nyelt, és szerencsére érzem az autót is, így nem kell figyelnem az elejét, de így marhára az eget kémlelném a szélvédőn keresztül. Végigpásztáztam az egész falat, hogy találjak valami ülésállítót, mert biztos voltam benne, hogy nem kézzel kell, jó öt perc után meg is leltem, amit kerestem. És végre elindulhattam. Szó se róla egy élmény volt vezetni, nagyon oda kellett figyelnem, mert alig hogy ráléptem a gázra már át is léptem a megengedett sebességhatárt.
Szerencsére egybe maradtam én is és a kocsi is. Vicces volt, ahogy az emberek két kézzel, két lábbal integettek. Főleg csajok. Lehet én a munkámból, kifolyólag nem vagyok ilyen, de még mielőtt sportfotós lettem találkoztam nagynevű sportolókkal, mégse viselkedtem elmebeteg módjára. Végül is mindegy. Ha nekik ez örömet okoz…
Boldogan parkoltam le a garázsba és szálltam ki az Audiból. Ha egyszer ideköltözök biztos, áthozom a kocsimat. Kiszedtem a cuccaimat és a lift felé vettem az irányt. Barátaim ajtaja előtt megálltam és kopogtam. Ami szinte azonnal nyílt és én két erős ölelő kar közt találtam magam.
- Hola Berto. – Vigyorogtam a kézilabdásra.
- Hola. Úgy örülök neked. – A magasba szaladt a szemöldököm.
- Liiiiiiiz. – Szóltam enyhén kétségbeesett hangon barátnőmnek, aki fél lábbal ugrált ki a gardróbjából.
- Nyugi. Csak éhes.
- És én főzzek neki, vagy mi?
- Áhh, kizárt, hogy azt meg bírja várni. Elmegyünk enni.
- Oké. – Tettem le a táskáim. – De semmi puccos kiöltözős. Oké?
- Mutasd magad. – Rángatott arrébb. – Hm... Rendben van. Jöhetsz.
- Kösz, hogy megengeded. – Nevettem el magam.
- Khm… Csajok… Nem mehetnénk? Éhen fogok halni. – Egymásra néztünk majd vissza Bertora.
- Már ne is haragudj édesem, de mi kész vagyunk. Ellenben veled. Vagy óhajtozol esetleg papucsban jönni? – Kérdezte párjától Liz, én pedig igyekeztem nem röhögő görcsöt kapni mikor tudatosult benne, hogy mibe is akart emberek közé menni.
- Azért meg ne fulladj. – Intézte nekem szavait, mire kitört belőlem.
- Papucs. – Röhögtem, ő pedig naná, hogy bevágta a durcit. Egyem azt az érzékeny kézilabdás szívét. Mire az étterembe értünk megbékélt, de azt mondta, ezt még visszakapom. Én pedig vállalkozó szellemem révén álltam elébe.
- Jaj jut eszembe. – Kezdett el kotorászni a táskájába. – Láttad már? Ki kapott le titeket? Ráadásul a külvárosba? – Tolta elém a kivágott képet az újságcikkel. Amit mosolyogva vettem el.
- Láttam.
- És nem hisztizel? – Lepődött meg. – Bár ez egy nagyon jó kép én se hisztiznék. Annyira természetes. Látszik, hogy boldogok vagytok. És képzeld, ezt még Berto is megjegyezte. – Hitetlenkedve fordítottam a fejem az említett felé.
- Ne nézz így rám. Igaz, hogy ezt mondtam, de attól meg egy kicsivel se kedvelem jobban az idióta focista barátod, mert akkor is csak egy pöcs és attól, hogy nem mesélted el az utolsó húzását még tudok róla. – Mondta és rám se nézve tovább bújta az étlapot és meglepő módon Liz is abba temetkezett. Sejtettem, hogy Gonzalo, kiad. Jó persze nem haragudhatok rá. Nem fog hazudni Liznek. Liz nem fog titkolózni Berto előtt. Bertót pedig marhára nem érdekli, hogy ha Sergioval kapcsolatban megbánt, mert nyilvánvaló, hogy szívesebben látna minket külön, még akkor is, ha azt látja rajtunk, hogy boldogok vagyunk. De nem neki kell szeretni, és bár bánt, hogy meg se próbálja, nem tudok, mint tenni. Szeretem Seset. Berto pedig a barátom.
- Jó estét. – Jött oda a pincér. – Választottak már?
- Én egy jeges csokit kérek és egy epertortát. – Mondtam. Mire mindhárman úgy néztek rám, mint akinek elment az esze. – Legalább így figyeltek rám. Ezt a rendelést sztornózza, és kérem, jöjjön vissza tíz perc múlva? – Mosolyogtam rá a pincérre, aki bólintott és sarkon fordult. – Most mi van? – Néztem rájuk. Berto vállat vont Liz meg kerülte a tekintetem. – Ha ezt fogjátok csinálni, elmegyek. De tényleg. Berto szerinted hibát követek el és túl naiv vagyok, de had tanuljak a saját hibáimból. Oké? Vannak hibái, de ezeket csak szerinted ilyen drasztikus, mert nem szívleled. Én azokkal együtt szeretem és nekem ő így tökéletes. Liz rád pedig nem haragszok, mert nem fogsz titkolózni a szeretteid előtt. Azért nem mondtam el, mert nem akartam, hogy ezen egy percig is agyaljatok. És ha most nem folytatjuk ezt az estét normálisan, én lelépek, mert ennyi erővel egyedül is lehetek. – Hadartam el és hátradőltem a székbe.
- Nem tudom, miért nem hallgatsz rám. – Rázta meg a fejét.
- Azért, mert imádni fogod, ha majd egyszer azt mondhatod, hogy „én megmondtam”. – Ezen elmosolyodott.
- Akkor hanyagolhatjuk a témát?
- Igen. – Felelték kórusba. Aztán mintha mi sem történt volna Liz nekiállt csacsogni.
- Amúgy olvastad, amit rólad írtak?
- Csak egy részét.
- Az online szavazáson verted Larát.
- Akkor már értem miért tajtékzott a dühtől. – Gondolkodtam hangosan. – Volt szerencsém hozzá. Az a csaj nem normális. De mindegy nem akarok pont róla beszélni.
- Akkor azt mond el, mit kerestetek ti a külvárosban. A szegénynegyedbe.
- Gondolom, a tegnapi cikket is olvastátok.
- Igen?
- Vadászat indult egy használható képért és nem akartam, hogy valami élettelen lesi fotósé legyen a pénz. Ezért egy kisfiúnak, Raúlnak és a családjának adtuk a képet, amit egyébként Raúl készített, hogy vigyék be ők a szerkesztőségbe.
- Rendes tőletek. – Szólalt meg Berto először. És úgy tűnt őszintén mondja. És nem kerülhette el a figyelmem a többesszám. Az vacsora kellemesen telt és a kézilabdás se halt éhen. Elég későn értünk haza és mivel korán keltem egy gyors zuhany után le is feküdtem aludni.
Másnap mire felkeltem se Berto se Liz nem voltak otthon. Végül is csak szerda van, ami igazából munkanap. Úgy döntöttem, ha már egyedül vagyok, akkor kockulok egy kicsit. Idejét láttam sulit keresni, és mivel az év közbeni felvételről már jócskán lecsúsztam így már több suli is, szóba jöhetett. Jó néhányat át is futottam és volt olyan is, ami igazán tetszett. Ha jól belegondoltam talán meg is volt a befutó, ezért jobban megnéztem mik az elvárások, és ahogy elnéztem, simán bekerülhetek államira. Ezért már gondolatban elkezdtem tervezgetni a jövőmet és ez annyira felpörgetett, hogy mindenről megfeledkeztem. Késő délután megcsörrent a telefonom. A Realtól hívtak, hogy be tudnék-e menni, fél órával előbb. Én meg mivel semmi fontos dolgom nem volt természetesen igennel feleltem így neki is álltam készülődni. Az akksikat összeszedtem és még néhány memória kártyát, na meg a gépemet. Minden működőképes volt én pedig indulásra készen. Nem pakoltam össze minden cuccom, hisz a szombatot is itt töltöm. Hagytam a vendéglátóimnak egy üzenetet és elindultam a Bernabeube Sese kocsijával, amit most még jobban megnézetek, mert ugye a focista egyértelműen nem vezethette. Leparkoltam a játékosoknak fenntartott parkolóba és bementem, hogy megkeressem a sajtóst. Aki egyből tovább küldött a fejesekhez, akik már vártak. Mindig zavarba voltam a nagykutyák társaságában.
- Jó estét. – Köszöntem és leraktam a táskám. Páran ugyanígy köszöntek. Néhányan pedig holával. Aztán Pérez nem is váratott sokáig csak átadott egy Adidas papírtáskát. Elvettem és hol őt, hol a táskát néztem. El nem tudtam képzelni, mi lehet benne. El is mosolyodott, de végül nem ő, hanem egy Mourinho kezdte el mondani mi az.
- Úgy gondolta a vezetőség, ha már egy bizonyos fokig a Real Madrid csapatát erősíted, amit nagyon köszönünk, akkor legyél a csapat teljes körű tagja öltözködésben. Reméljünk a méret jó lesz.
- Oh… - Ez mind, ami elsőre elhagyta a számat. – Köszönöm szépen. Ez igazán megtisztelő. – Mondtam még mindig nagyokat pislogva.
- Ott fel is veheted. – Mutatott az egyik ajtó felé és én be is mentem. A méret tökéletes volt. Csak álltam és felsőn lévő címert néztem. Aztán rácsúsztattam a kezem. Ez nem velem történik. Biztos, hogy álmodok…

Sergio szemszöge:

Annyit beszéltek a többiek az újságcikkről, hogy én is elolvastam. Azt hogy összehasonlították Laraval az egyáltalán nem tetszett, de végül is megértettem, hisz ők nem tudják valójában milyen. Ha ismernék, eszükbe se jutna. Sőt elgondolkoznának azon, amin én. Hogy-hogy lehet valaki ennyire más. A fiatal lányok annyira kiszámíthatóak és éretlenek. Ő pedig olyan, mint aki már leélt volna egy életet, de mégse. Arról nem beszélve, hogy mit bocsátott meg nekem. Nem is értem, de mindenestre örülök, hogy nem hagyott itt. És annak is, hogy újra szóbahozta. Én átsiklottam volna felette, ahogy szoktam, de ő nem. Meg akarta beszélni és mennyire igaza van. Az előző barátnőimmel a kommunikáció valahogy halott dolog volt. Ha valami problémánk volt egymással egy békülős sexel meg lett oldva, de sose beszéltük meg és később mindig a fejemhez lett vágva. Tudom, hogy ő nem fogja. És talán vele ezért beszélgetek, mert nem fekszünk le egymással. És most, hogy kiderült még nem volt senkivel, nem is fogom erőltetni. Annyira hihetetlen. Az első szerelmemen kívül mindenkinek a sokadik voltam, bár ez sosem zavart. Nem is érdekelt. És nem is gondoltam bele milyen lenne valaki olyannal, aki csak az enyém. És rájöttem, hogy nem ez a lényeg, hanem az hogy mennyire csodálatos lány. Azaz önzetlenség, amit először értem tett és utána a kisfiúért majd a családjáért. És ez neki annyira természetes mintha csak a mindennapjaihoz tartozna…
Gondolkodásomat kopogás zavarta meg.
- Gyere. – Hívtam be és az edző jelent meg az ajtóba. Egyből ülő helyzetbe tornáztam magam. – Mester?
- Információra lenne szükségem.
- Mivel kapcsolatban?
- Vitali méretével kapcsolatban.
- Fogalmam sincs. De szerintem simán csak S-es vagy inkább XS, de miért?
- Mert a vezetőség adni akar neki egy melegítőt, ha már egyszer a fotósunk.
- Ohh akkor S. Ha, nem muszáj, az azért ne feszüljön rajta annyira.
- Ramos, Ramos… Ezt a beteges féltékenykedést már igazán elnőhetnéd. Ezzel okozhatod a legnagyobb kárt. – Nincs mese az edzőm, csípi a csajom, ahogy Ronaldo mondaná.
- Értettem mester. Jut eszembe arról nem hallani valamit, hogy esetleg véglegesítenék? – Kérdeztem.
- Nem erről semmit. – Mondta és kiment, de egyből őt váltotta Iker és Gonzalo. Az utóbbival úgy is beszédem volt.
- Jó hogy jössz. - Néztem a csatárra.
- Mi rosszat tettem?
- Nem mondtad meg, hogy Vitali ott volt.
- Oh, akkor legalább vele kvittek vagyunk. – Húzta el a száját.
- Hogy érted?
- Nem akarta elmondani Liznek, hogy ne kelljen titkolóznia Berto előtt, de én elmondtam és már Ő is, tudja.
- Szuper. Akkor megint számíthatok egy fenyegetésre. Komolyan nem értem az embert. De nem szólok, mert Víta a barátjának tartja. Pedig már elegem van belőle. Mi jogon szól bele az életébe?
- Azon a jogon, hogy a barátja. És csak jót akar neki. – Mondta Iker.
- Igen és az nem én vagyok. Nyílván való, hogy mást akar mellette látni. Kitudja, talán saját magát. – Morogtam a végét halkan, de Gonza meghallotta és fejbe is vágott érte.
- Te nagyon hülye. Berto annyi idős, mint Vitali anyukája.
- Honnan tudsz te ilyeneket? – Simogattam a fejem.
- Liztől.
- És tudsz még valamit róluk?
- Mi vagyok én információs iroda? A barátnőd szülei, érdeklődj tőle. – Mondta.
- Kösz. – Húztam el a szám.
- Jó elég. - Csattant fel Iker. - Azt meséld el nekünk, hogy mit kerestetek ott ahol a kép készült. – Elmosolyodtam és büszkén meséltem, hogy az én Vítám mit tett azért a kisfiúért és a családért. Ők pedig ugyanúgy meglepődtek, ahogy én.
- És amúgy minden oké veletek?
- Megbeszéltük és lezártuk.
- Aha megbeszéltétek. – Vigyorgott Iker. Higuan pedig csak mindentudóan mosolygott.
- Csezd meg, de komolyan. Te ezt is tudtad? – Háborodtam fel.
- Most mit tegyek, ha egyszer elmondta?
- Mióta tudod?
- Már akkor tudtam mikor még kint voltak Szerbiába a kézilabda Eb-n. De akkor még nem tudtam, hogy az a lány, akiről Liz mesélt az Vitali.
- Ti miről beszéltek? – Kérdezte Iker miközben a beszélgetésünket, hallgatta.
- Arról hogy Vitali még szűz.
- Micsoda? – Kerekedtek ki a kapus szemei.
- Most mit kell ezen meglepődni? – Kérdeztem, mert az oké, hogy én meglepődök, de Ő. Nem válaszolt csak nekiállt röhögni.
- Mi lesz veled tesó? – Tette a kezét vállamra nevetve.
- Azt hiszed, nem bírok rá várni? Amikor azt mondtam, szeretem komolyan gondoltam. – És úgy is mondtam.
- Látod, most már bármit elhiszek. Ilyet se hallottam még tőled. – Mondta. Beszélgettünk még aztán a takarodókor mindenki elvonult a saját szobájába. Nem volt jó nélküle, hiányzott és tudtam minél több napot, töltök vele annál nehezebb lesz őt elengedni…

Mikor a busszal odaértünk az Audim már ott parkolt. Jéé tud parkolni. Ilyen egyenesen még én se tudok beállni. Azt hittem láthatom, még mielőtt átöltözünk, de sehol nem láttam. Viszont mikor kimentünk a pályára bemelegíteni és szórakoztatni a közönséget ott állt a helyén és rám mosolygott. Én pedig vissza. Jól állt neki a csapat melegítő és tényleg XS a rendes mérete.
A meccset mi nyertük Ronaldo duplájával valamint Higuain és Benzema egy-egy góljával 4-1-re így összesítve 5-2-re vertük a CSZKA Moszkvát. Moszkva mindig emlékezetes hely lesz számomra, azt hiszem, hisz ott jöttünk össze három hete és az óta már annyi minden történt…
Ezen gondolkodtam, ahogy a pályáról jöttem le, ám a folyosón riporterek gyűrűjébe kötöttem ki, akik egymás szavába vágva tették fel kérdéseiket.
- Ki a barátnője? Mióta vannak együtt? Hol ismerte meg? Meséljen róla... – Én meg csak kapkodtam a fejem. Nem akartam kiadni őt. Nem akartam, hogy bárki is megtudjon róla bármit. Azt meg főleg nem, hogy hova valósi, hisz vissza kell mennie majd, és én ott nem lehetek vele. Persze a kérdések még mindig záporoztak. – A külvárosban találkoztak?
- Nem nyilatkozom. – Mondtam és tovább indultam volna, de nem engedtek. Mindenáron meg akartak róla tudni valamit. Fogalmam se volt hogy vágjam ki magam, de maghallottam egy számomra ismerős és kellemes hangot. Először csak meglepődtem, aztán még jobban.
- Elnézést, hölgyeim és uraim, - tört utat magának a riporterek hada között és komolyan meg kellett erőltetnem magam, hogy ne nevessek. Pláne, hogy még rám is kacsintott, - de señor Ramost várják a sajtószobában, és fontosabb dologról kell nyilatkoznia, mint a barátnője. – Mondta. Elfordított balra és tolni kezdett. Ugyan félre álltak az utunkból, de tovább folytatták az idióta kérdések feltevését.
- Kérem, válaszoljon. A rajongok, tudni akarják. – Mondták többen is, de csak mentünk.
- Ki maga, hogy csak így elviszi a riport alanyt? Nem hagyhat itt minket válasz nélkül. – Erre Víta megtorpant és visszafordult.

- Héé… - Kiabált oda nekik. – Majd én válaszolok. – Vigyorgott, nyelvet nyújtott és még be is mutatott nekik.

Nem bírtam ki röhögés nélkül. Az elképedt fejük megért volna egy képet és ezt nem csak én gondoltam, így ugyanis Vitali csak lenyomta a gépen gombot és el is tűntünk a folyosón.
- Őrült vagy. Ugye tudod? – Toltam be egy olyan helyre ahova nem látnak be kíváncsi szemek és vettem róla le a szemüveget és a kalapot. – Köszönöm, hogy megmentettél. – Csókoltam meg, amit viszonzott, de mikor elváltunk csak lökött rajtam egyet.
- Menj, mert tényleg menned kell interjút adni. Ott találkozunk. – Mondta és elváltak útjaink. Én még mindig az imént történteket láttam magam előtt és nevetnem kellett az egész szituáción. Tudta mekkora kockázatot vállal még így is hogy ezeket felvette mégis kimentett. Reméltem, hogy tényleg nem készült róla kép, mert azért ha valaki jobban megnézné őt biztos, egyből felismernék. Meg bizony, és ő ezzel tisztába is volt, mégis megtette. Sok mindenre képes lenne értem, ahogy én is érte. Napról napra jobban magába bolondít pusztán azért, mert önmagát adja…
A napok repültek. Az idő, amit vele töltöttem olyan volt mintha pörgetnék. Eljártunk otthonról és ugyan készült pár kép de a lesi fotósok csak messziről figyeltek minket, és ahogy elnéztem Vitalit egyáltalán nem zavarta, vagy igyekezett nem mutatni. Mindenestre jól éreztük magunkat.
17-én Víta elutazott Leónba, a BL kézilabda meccsre, már reggel így többet voltam távol tőle. És még csak azt sem tudtam, mi van vele. Berto VW terepjárójával ment. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy veszek egyet, hogy ne mástól kérje el, de veszett ötlet volt, mert nem vehetek neki autót. Még nem.
Jó volt őt a meccsen újra látni. Beleadtunk mindent, de sajnos a Malaga ellen csak x-eltünk. Így veszítettünk az előnyünkből, de ezt nem fogtuk fel még olyan drasztikus veszteségnek. Az eredménnyel viszont senki nem volt megelégedve.
Az idő továbbra se állt meg és Víta, se hétfőn, se kedden nem jött ki az edzésre csak akkor ért oda mikor a busz indult, ugyanis jött velünk a következő meccsre a Villareal otthonába. Levágódott mellém és adott egy csókot.
- Mond édes, te merre jársz, mikor én edzek?
- Lakást nézek Lizzel. Remélem nem baj. Azért gondoltam, hogy akkor nézünk vele, mikor edzésed van, hogy veled lehessek mikor otthon vagy.
- Áhá így már értem. Ez esetben megbocsátva a kimaradás. – Pusziltam homlokon és magamhoz is szorítottam, hogy ne is lássam a pillantását és így elmaradt a beszólás is. Már csak akkor engedtem el mikor nevetett.
A Villareál elleni meccsen megint csak x-elni tudtunk és ez újabb előny csökkenéssel járt. Vitali meg is jegyezte, hogy attól, mert volt 10 pont előnyünk nem kellene zsebbe érezni a bajnokit.
Pénteken jött velem az edzésre, mert utána már nem találkozhatunk túl hosszú időre.
- Sikerült már lakást találni? – Kérdeztem.
- Többet is, de mind szuper és most dilemma van. A lényeg, hogy csak egy maradhat. – Nem igazán értettem minek nekik másik lakás hisz a legjobb környéken laknak egy luxuslakásba, de nem is kérdeztem rá, mert annyira nem érdekelt.
Persze a szombati meccsre megint jött fotózni és szárnyra kelt a hír, hogy felveszik állandóra, de senki nem támasztotta alá a pletykát így nagyon nem éltem bele magam.
A Sociedad ellen jól teljesítettünk és 5-1re vertük őket. Aminek mindenki örült, bár sokak szerint az a csapat a Madridnak nem ellenfél. Nekünk mindenkit annak kell venni. Teljesen mindegy mennyire erős vagy gyenge a csapat.
Miután vége lett együtt hazamentünk és Víta összepakolt, ugyanis másnap volt Magyarországon a BL meccs visszavágó.
Rettentő hamar elment ez a két hét és tudtam, hogy nagyon fog hiányozni. A tudat, hogy nem tudja, mikor jön nem segített. Azt mondta, intéznie kell a sulit meg a munkahelyén is lesz egy komoly megbeszélése. Kicsit rosszul esett, hogy nélkülem alakítja a jövőjét, de nem akartam úgy elválni tőle, hogy vitázunk. Kivittem a reptérre és elbúcsúztunk egymástól. Víta legalább hatszor indult el és fordult hozzám vissza.
- Utálom, hogy el kell mennem. – Mondta.
- Én is, de majd megoldjuk. – Mondtam mire bólogatni kezdett.
- Amint tudok, jövök. Szeretlek. – Öleltük meg egymást még egyszer.
- Én is szeretlek. – Csókoltam meg és édes mosollyal az ajkain, egy időre, ki tudja mennyi időre kiszakadt a karjaimból. Tudtam, hogy nagyon fog nekem hiányozni.