23 - Kézzel - lábbel

Szijasztok!

Bocsi a tegnapiért. Kicsit besokkaltam, de ma már jól vagyok! Asszem...

A lényeg, hogy be tudtam fejezni. És nem késtem vele órákat, csak egy teljes napot. :D XD

Remélem tetszeni fog.

Majd írjátok meg mennyire! :P

Jó olvasást hozzá.

Puszi:

Vii

Cris szemszöge:

Elfogott valami furcsa érzés attól, ahogy a szemembe nézett és nem tudtam hova tenni. Végigkísértem útját, ami a mosdó felé vezetett. Csak álltam ott és próbáltam rájönni, hogy mire gondolhatott. Túl nyugodt volt. Mintha csak azt üzente volna, hogy minden rendben lesz… Az ismeretlen érzés átment valami rosszba. A lábaim maguktól indultak el. Hangtalanul nyitottam be a női mosdó ajtaján. Hanga a tükör előtt állt és egy gyógyszeres dobozt szorongatott. Nem hittem el. Nem teheti ezt… Nem teheti meg… A gondolataim ordítottak, mégis némán álltam ott lesokkolva. Mi történt veled szerelmem? Mi hogy ezt tartod jó döntésnek. Végignéztem, ahogy kibontja a dobozt és hosszú pillanatokig csak meredt rá, aztán a tenyerébe borított minden egyes darabot. Ne tedd ezt, kérlek. Akartam mondani, de egy hang se jött ki a torkomon. Lassan billentette a tenyerét és hatalmas kő esett le a szívemről mikor a tablettákat elnyelte a lefolyó. A megkönnyebbülés életet lehelt belém újra, és ahogy a mosdónak támaszkodott odaléptem mögé, hogy átöleljem. Nehéz volt megállnom, hogy ne mondjam el neki, mennyire szeretem, hogy mennyire fájna, ha örökre elveszíteném, ha itt hagyna, de erőt vettem magamon
- Köszönöm, hogy nem tetted meg. – Suttogtam a fülébe miután teljesen az ölelésembe simult. Hihetetlenül jól esett még akkor is, ha nem tudta miért teszi. – Ne fossz meg magadtól. Butaság lenne eldobni az életed úgy, hogy már kétszer megmentett az őrangyalod.
- Miért? Ha ilyen életet szánt nekem? Miért? Ha akik a közelembe vannak nem boldogok? Te sem vagy az. Nem csak én szenvedek, így hanem te is. – Mondta sírós hangon. Talán azt hiszi nekem jobb, lenne nélküle? Ezért akarta eldobni az életét? Rá kellett jönnöm, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam.
- Bármennyi szenvedés megéri, ha végül minden rendben lesz. Ne felejtsd el, hogy Isten próbára teszi azokat, akiket szeret. Ne fordíts neki hátat azzal, hogy eldobod magadtól az életed. – Mondtam halkan. Mindennél jobban szerettem volna segíteni rajta.
- Sajnálom. – Mondta már sírva.
- Shhh! – Fordítottam magam felé. – Túl leszünk rajta. Együtt. Rendben? – Helyette is erősnek kell lennem. Mellette kell lennem, bármilyen nehéz is lesz. Valahol úgy éreztem, hogy még nem vagyunk túl a nehezén. Bólogatott és még szorosabban magamhoz öleltem. Vártam, hogy megnyugodjon. Nagyon reméltem, hogy Miranda többet tud majd tenni Hangáért, mint én.
- Mehetünk? – Kérdeztem hosszú percek után. Csak kibontakozott az ölelésemből és letörölte arcáról a könnyeket. Visszamentünk az asztalunkhoz. Felvette a kabátját és elindult kifelé. Gyorsan rendeztem a számlát és utána mentem. Én az utat figyeltem Ő pedig az elsuhanó épületeket. Biztos voltam benne, hogy emlékezni próbál. Annyira akarja. Igazságtalan az élet. Nem ártott ő soha senkinek most mégis így kell szenvednie. Annyira bele volt merülve a gondolataiba, hogy észre se vette mikor leparkoltam a kórház előtt. Csak percek elteltével szólalt meg.
- Miért ilyen nehéz ez? Én annyira szeretném. – Nézett rám.
- Azt hiszed, nem tudom? Az, hogy idejöttél, mindent elárul.
- Félek.
- Én tudom, hogy sikerülni fog és bármennyi időbe is telik én végig melletted leszek. Most viszont menjünk, Miranda már vár.
A recepcióhoz mentünk, az ott ülő nővér pedig egyből hívta a doktornőt, aki kisvártatva meg is jelent Hanga itteni orvosával.
- Noémi, Cristiano.
- Jó napot. – Köszöntem Hangával egyszerre.
- Hogy vagy? – Kérdezte tőle, de csak meghúzta a vállát. Ezt még a pszichológus is furcsállta, mert mielőtt visszautazott Magyarországra jól el tudott vele beszélgetni. – Gyere, beszélgessünk. – Tette a vállára kezét és óvatosan tolni kezdte, de Hanga megkereste a kezem, és úgy szorította, mintha az élete múlna rajta. Erre Miranda is felfigyelt. – Cristiano gyere te is. – Mondta és hárman indultunk el az irodája felé.
- Noémi van valami, amiről beszélni szeretnél? – Kérdezte.
- Mire gondolsz?
- Bármire, amit ki szeretnél adni magadból. – Vett egy jó mély levegőt és kifújta, de nem mondott semmit. Látszott rajta, hogy beszélne, de mégsem mondott semmit. - Semmi baj Noémi. Kezd az elején. Mi volt miután hazamentetek?
- Utána? Semmi sem volt olyan, mint régen. A ház egyedül. De csak kívülről. Üresnek éreztem. Nagyon sok emlékem jött elő, de távoliak voltak és nem csak azért, mert eltelt 10 év, hanem mert nem éreztem a sajátomnak őket. A gyerekek, akikkel egy osztályba jártam, vagy egy utcába laktak mind felnőttek. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy hiába a sok emlék a sok ismerős az otthon, minden idegen és én egyedül vagyok. Ők tényleg eltemettek. Máté folytatta az addigi életét, rólam sokszor megfeledkezve. Próbáltam őt is megérteni és nem haragudni rá ezért, hisz egyik pillanatról a másikra csöppentem bele az életébe. Vártam és bíztam benne, hogy majd idővel ez változik. És ígéretet is tett. A napjaim nagy részét egyedül töltöttem a szobámba. Nem tudtam, hogy folytathatnám tovább. Minden egyes nap az éjszakát vártam, hogy láthassam azokat a barna szemeket, az ő szemeit. – Nézett rám. - De utána rendszerint rémálmaim voltak. A szüleim halála még ma is kísértene, ahogy egy másik baleset képei is, ha nem szedném az altatót. Aztán egyik napról a másikra minden megváltozott, elkezdett meccsekre vinni és edzésekre. Beszélgettünk, de nem volt olyan, mint régen. Ő már nem az a testvér volt, akit elveszítettem. Nem hibáztathattam érte, hisz ő a családját veszített el. A tetoválásomat nem mutattam meg neki, ahogy ezt se. – Mutatta meg a nyakláncot mire Miranda lopva felém nézett. - Nem tudtam, miért teszem ezt, de Máté nagyon kiakadt mikor meglátta. Azt mondta, szedessem le, mert nem akarja, hogy bármi emlékeztessen rájuk. Azokra az emberekre, akikről azt mondta, nem is léteznek. Azt mondta senki nem keresett és látogatott a kórházba, hogy senkit nem ismert meg az itteni családomból. Hazudott nekem és nem tudtam miért. Ő elutazott a selejtezőkre én pedig ide, hogy megkeressem azt az embert, akit szeretek. És megtaláltam. – Elmosolyodtam. Tudja, hogy Én vagyok az. Nem is tudnám meggyőzni az ellenkezőjéről, de nem is akarom. Szeret. Emlékszik rá, érzi, és ha az kell, akkor felépítünk együtt egy újabb múltat, hogy legyen jövőnk. De először azt akartam, hogy megtalálja önmagát, hogy az a boldog és vidám lány legyen, akit én megismertem, akibe beleszerettem. Hogy újra bízzon, hogy lássa az élet szépségeit. Máté mindent lerombolt benne, amitől ő az volt, aki. – Miért van az, hogy ez az érzés megmaradt, de semmi másra nem emlékszek? Néha van olyan érzésem, hogy valami ismerős, de nem merem azt mondani, hogy az a múltam. Ez annyira kétségbeejtő. Úgy érzem, minél jobban akarom, annál jobban nem megy. Többször gondoltam arra is, hogy véget vetek ennek.

Ha már úgy se hiányoznék senkinek. – Erre felkaptam a fejem. Hanga maga elé bámult és kizárt mindenkit. Csak mesélt. A legmélyebb érzéseiről. – Utáltam a magányt. Úgy éreztem, csak nyűg vagyok a nyakán és az égvilágon senki nem kíváncsi rám. Nem hittem, hogy ennél rosszabb is lehet, de ma rájöttem, hogy mégis. Az, ha szenvedni látom azt, aki szeret. Ma csak egy hajszál választott el attól, hogy végleg feladjam, és esélyt adok neki a teljes életre, mert én félek, hogy nem leszek képes rá. De még mielőtt bevettem volna a tablettákat, – vette ki a táskájából az üres dobozt, amiért Miranda egyből nyúlt. – rájöttem, hogy ez nem megoldás, és ha lehet még rosszabbul, éreztem magam... – Valami nem stimmelt.
- Noémi? Máté mikor kezdett el közeledni feléd? – Kérdezte meg tőle.
- Február közepén. De a közeledés, az túlzás. Én próbáltam olyan testvéri kapcsolatot kialakítani vele amilyen volt, mert tényleg vissza akartam kapni a bátyámat, de úgy éreztem, elzárkózik ettől, tőlem. – Mondta és megint elhallgatott.
- Mindjárt jövök. – Állt fel Miranda és kiment a dobozzal együtt. Hanga el volt merülve a gondolataiba. Megnyílt és nem akartam kizökkenteni ebből. Aggasztott, amit kérdezett tőle, és az is, hogy félbeszakította a beszélgetést. Jó 20 perc múlva jött vissza Dr. Lamandoval.
- Noémi, szeretnék elvégezni néhány vizsgálatot. – Fordult felé és meglepő módon Ő csak felállt és elindult a dokival kifelé. Az ajtóból még visszanézett.
- Megvárlak. – Mondtam mire tovább ment. Miután becsukódott az ajtó még pár másodpercig csendben voltam és utána is csak egyetlen dolgot kérdeztem.
- Nagy a baj?
- Nehéz megmondani. Egyértelmű, hogy Máté azon volt, hogy a húga soha ne emlékezzen. Nem beszélt az itteni családjáról. Elhitette vele, hogy senkinek nem hiányzott és ettől úgy érzi senkinek nem fontos. A törődés is csak muszájból volt. Valahonnan megtudta, hogy Iker intézkedett és figyelni fogják, hogy viselkedik Hangával, hogy olyan körülmények között van, ami elősegíti a gyógyulását. De ezek a kisebb bajok. Az altatót már vagy három hónapja nem szedhetné. Nem is legális úton juthatott hozzá, ugyanis ez a gyógyszer Magyarországon nincs törzskönyvezve. Az se biztos, hogy azok az összetevők vannak benne, mint amik az eredetibe. És mivel nincs belőle, nem tudjuk bevizsgáltatni. A doktor úr csináltat egy teljes vérképet. Az ilyen gyógyszerekben sűrűn előfordul drogszármazék.
- Lehet ennek más mellékhatása is?
- Feltételezem a rémálmai a másik balesetről, a busz baleset lehet, az ő átélésével. Ami annyit jelent, hogy az emlékei felszínre akarnak törni az álmokon keresztül. De sajnos nála a fájdalmas, rossz emlékek jönnek vissza, és csak utána kezdene emlékezni a jóra. Ha nincs ki átsegítse a rosszon akkor nem akarja majd a jót se. Feltéve, ha a gyógyszer valóban csak altató volt és nem tartalmazott agykárosító adalékot, ami, - vett mély levegőt, - ami elveheti tőle a gyógyulás esélyét. Erről a vizsgálat után többet tudok mondani.
- Miért tette ezt vele? A húga! Miért akarja tönkretenni? – Nem értettem és dühös voltam. Legszívesebben bevertem volna a képet. Már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tennem.
- Nos ennek pszichés oka van. Máté nehezen dolgozhatta fel a családja halálát és képtelen felfogni, hogy Noémi újra mellette van. Elfogadni sem képes. És bár nem tud, mit kezdeni a helyzettel eszébe sincs visszaengedni Spanyolországba, mert azt se tudná elviselni, ha újra elveszíteni. A baj csak az, hogy ez olyan érzelmi zavart is kelthet, ami következtében bántalmazásra kerül sor.
- Azt hiszem azon már túl, van. – Morogtam. Máté egy elmebeteg.
- Hogy érted?
- Mikor meglátta a tetoválását, megszorította a karját. Olyan erősen, hogy még most is látszik.
- Attól tartok ez csak a kezdet lenne. Cris ha a vizsgálatok pozitívak lesznek is, Hangának nagyon nehéz lesz, de nem szedhet több altatót, ami felszínre akar jönni azt engedni, kell. És nem csak neki lesz az.
- Vele maradhatok?
- Vele kell, hogy maradj, mert te vagy az egyetlen szál, ami az elmúlt tíz évhez köti. Gondolom, érdekel, hogy miért. – Bólintottam. – Végig vele voltál, beszéltél hozzá. Te voltál az első, akit ébredés után látott és te vagy az első emléke, de azt hiszi, hogy a múltjából vagy. Mivel ott voltál, feltételezi, hogy fontos voltál neki. Ehhez kellett szerencse is, de a legjobban alakult a dolog. És hogy találkoztatok is. A nyakláncot elleneztem volna, de nem hittem, hogy Máté ezt teszi vele. Semmiképp se mehet hozzá vissza. - Nem egészen hittem el amit mondott. Lehet, hogy sokat számított, hogy vele voltam, de én elhittem neki, hogy valójában érzi azt, amit irántam érzett.
- És innen akkor hogyan tovább? Elmondhatok neki bármit is?
- Nem. Jobb, ha úgy emlékszik vissza mindenre fokozatosan. Ha pedig nem. Akkor egy teljesen új életet kell kezdenie. És próbáld a jelen felé terelni, hogy ne folyamatosan a múltját keresse, mert úgy nem fog tudni kilábalni abból az érzelmi válságból amiben most van. – Tudtam, hogy ezt kell tennem. Szeretnem kell és törődni vele, ahogy Ikerék tették annak idején.
- És a többiek? A testvérei a szülei?
- Természetesen fontos, hogy valamilyen módon újra az élete részei legyenek. És tanácsos úgy alakítani az életét, ahogy az a baleset előtt volt. Ha ez megvan, utána már minden csak rajta múlik.
Felhívtam Ikert és elmondtam neki mit mondott és tanácsolt Miranda. Kicsit tartottam a reakciójától. Nem volt még egy olyan testvérpár, mint ők ketten, akik ennyire szerették egymást. Úgy ragaszkodott hozzám Hanga, mint annak idején Ikerhez. Mesélte, hogy sokáig csak benne bízott meg és időbe tellett mire mások felé is nyitni kezdett. Egyszer már sikerült neki. Most is sikerülhet…

Hanga szemszöge:

Fogalmam se volt minek ez a sok vizsgálat. Nem voltam beteg. Csak lelkileg voltam padlón. Hagytam, had tegyék a dolgukat. Én, most is a gondolataimmal voltam elfoglalva. Kíváncsi voltam Miranda hogy látja a helyzetem. Mennyi esélyem van rá, hogy az életem valaha is visszakapom. Ha visszakapom egyáltalán. Már nem fájt annyira ez a gondolat. Nem, mert ő velem volt, és ha a régit nem is kapom vissza egy újat, még kezdhetek. Nem felejthetem el, hogy volt 10 évem és voltak emberek, akik közel álltak hozzám, de nem ránthatom magammal. Fel kell állnom és hagyni, hogy segítsen. Megbízni benne, mert tudom, hogy ő is azt szeretné, ha emlékeznék rá. A közös emlékeinkre, hogy mi mindenen mentünk keresztül. Bár elmondhatná. Úgy hallgatnám, mint kisgyerek az esti mesét és róla álmodnék. Most először voltak ennyire pozitív gondolataim és ezt már önmagába is emelt a nem létező hangulatomon és ezt ő egy mosollyal nyugtázta mikor visszamentem a vizsgálat után. A kabátomat nyújtotta felém.
- Hova megyünk?
- Haza viszlek. – Összevontam a szemöldököm, nem értettem mire gondol. – Ha jobban tetszik, akkor oda viszlek, ahol otthon érezheted magad.
- De ugye velem maradsz?
- Hát, ha csak nem akarsz kitenni a házamból. – Mosolyodott el én pedig elpirultam. Gratulálok Nomi ilyen hülye kérdést is csak, Te tudsz feltenni. – Gyere, menjünk. – Karolta át a vállam és együtt lépdeltünk kifelé a kórház parkolójába. Annyira jó volt most így. Igaz lehet, hogy minden fejbe dől el? Mikor visszaléptem és az életet választottam, valami megváltozott. Erősnek éreztem magam, ha a közelembe volt. A múltamat ugyan nem láttam, de volt célom. Már nem csak az, hogy emlékezzek, hanem az, hogy Cris boldog legyen. Nem akartam, hogy miattam, szenvedjen. Nem láttam a jövőm, de tudtam, hogy van folytatás, vele van tovább.
Az épületek sorban váltották egymást, míg nem egy luxus házakkal beépített utcába értünk. Egy hatalmas ház előtt állt meg és benyomva a kódot a kapu kinyílt. A garázsba leparkolt. Ki se mertem szállni. Ez a ház akkora volt, mint a mienk két és félszer. Pedig az se kicsi.
- Te egyedül laksz itt?
- Nem egészen. És most már te is itt leszel. – Mosolyodott el. Biztos voltam benne, hogy valami eszébe jutott és kicsit azért rossz volt, hogy nem mondhatja el, ha már egyszer én nem emlékszek rá. De most jobban érdekelt az, hogy kivel él. És ezt meg is kérdeztem.
- Ki lakik még itt?
- Majd bemutatom, de menjünk fel. – Biccentett a lépcső tetején lévő ajtó felé a csomagjaimmal a kezébe.
- Mondjuk, mehetnél előre. – Álltam félre.
- Mitől félsz? Nem egy mumus lesz az ajtó mögött.
- Haha. Nagyon vicces vagy. De legyen, előre megyek, ha adsz egy térképet.
- Mi van a GPS már nem is jó? – Cukkolt tovább. Legszívesebben bevágtam volna a durcit, de így csak elnevettem magam, mert jó érzés volt mást is érezni. Mosolyogva néztem őt, hogy mennyire elégedett volt, hogy végre nem a fájdalmat látja rajtam, hogy tud segíteni. És bár mindketten tudtuk, hogy ez csak a kezdet, de annak nem rossz. Végül csak elindultam, de ne siettem el. Benyitva ugyan hallottam zajokat, de nem láttam senkit. Cris lerakta a cuccaim és eltűnt valamerre. Én pedig körbenéztem a hatalmas nappaliba. Hiába volt óriási, otthonos volt és melegséget árasztott.
- Tetszik? – Hallottam meg hangját a fülem mellől. Összerezzentem. És csak bólintani voltam képes. – Egy pillanat és jövök. – Mondta és megint eltűnt. Nem is tudtam követni. Körbejártam a helyiséget és halk suttogásra lettem figyelmes. Megfordultam és tekintetem egy apró, csillogó szempárral akadt össze. Ugyanolyan volt, mint Crisé. Hatalmas mosolyra húzta a száját. Nem emlékeztem rá, de nem tudtam nem észre venni, hogy mennyire örül nekem. Nem tudtam rosszul érezni magam attól, hogy nem emlékszek rá, mert ha egy gyerek szeret, őszintén szeret. Neki nem mondhatod, hogy játssza el ezt az érzést.

- Haaan… - Sikította és apró lábaival felém rohant. Már nem először hallom ezt a nevet. Ma már Cris is mondta nekem. Letérdeltem, széttárt karokkal vártam, hogy oda érjen és magamhoz ölelhessem. Fogalmam se volt miért, de nem tudtam nem ezt tenni. Hatalmas lendülettel futott a karjaim közé és ölelte át szorosan a nyakam, ahol aztán megnyugodott és fejét a vállamra hajtva hallgattam szuszogását. Felálltam és a picivel együtt Crishez sétáltam.
- Vele osztod meg ezt a hatalmas házat?
- Vele és most már veled is.
- Cris ő nem… Nem a mi… - Nem nagyon tudtam, hogy tegyem fel ezt a kérdést, hogy az én fiam-e.
- Nem. - Mondta kicsit csalódottan, de mosolygott, mert megfordult ez a fejembe. - Viszont pont úgy szeret téged.
- Érzem. – Nyomtam puszit a fejére és egyenlőre elég volt, hogy ennyit tudjak a dologról. Erre felemelte a fejét és apukája felé fordult, kinyújtotta a kezét, hogy jöjjön közelebb és mikor eleget tett a kérésének őt is átölelte. Egy olyan mosoly terült el az arcomon, amiről nem hittem, hogy elmúlasztható. Ittam azt a szeretetet, amit ez a kisfiú képes volt nyújtani.
- Köszönöm. – Néztem Crisre, aki csak átölelt mindkettőnket. Az ő szeretetét is egyre jobban éreztem, és egy kicsit se kételkedtem már abban, hogy nekem ő jelentette a mindent. És ő is fogja. Az, hogy kicsi Cris ott volt és én foglalkoztam vele teljesen természetes volt és talán ösztönös. Nem féltem, és nem gondolkodtam azon, hogy mit hogyan kéne, csak tettem, amit kellett. Crist nézve elgondolkodtam, hogy vajon milyen lehetett vele. Milyen volt az életünk. Boldogok voltunk-e. Sokat veszekedtünk vagy teljesen egyetértettünk. Miket csináltunk együtt. Hogy kezdődött ami köztünk volt. Hogyan szerettük egymást… Hogyan csókolt… A saját gondolataimra zavarba jöttem. Kicsit félve néztem rá, és bár mosolygott a tekintete kérdő volt mégse kérdezett semmit.
Hamar este lett és miután a kis kópé elaludt az egész napos játék után Cris megmutatta a szobám. Nem akartam külön lenni tőle mégse tettem szóvá. Csak egy puszival jó éjszakát kívánt. Sokáig folyattam magamra a vizet, hogy minél több idő teljen el abból a pár órából, amit alvással kellene töltenem. Ugyan múlt éjjel nem vettem be altatót és nem álmodtam, se jót, se rosszat mégis féltem, hogy újra látom azokat a képeket. Hiába nem tusolhattam egész éjjel. Ezért kénytelen voltam elhagyni a fürdőszobát. Az ágyamon ott volt egy póló, amit magamhoz vettem és mélyet szippantottam az illatából. Bele remegett minden porcikám. Magamra húztam a ruhát és befeküdtem az ágyba. Hiába próbáltam elnyomni az álmot az nyomott el engem. Az éjszaka közepén riadtam fel ugyanazoktól a szörnyű képektől, de rosszabb volt mit valaha. Annyira valóságos volt. Éreztem a fájdalmat, a hideget és azt, ha nem kelek fel megfulladok. A szám kiszáradt és zihálva kapkodtam a levegőt. Nem akartam egyedül lenni. Szükségem volt rá. Fáztam és a hajam olyan volt, mint amit most mostam meg. Tudtam melyik az ő szobája, mert megmutatta. Halkan nyitottam be és egy darabig csak toporogtam az ajtóba. Végül az ágyához sétáltam és figyeltem, ahogy alszik. Nem ébresztettem fel. A gondolataim újra abba az irányba terelődtek amerre délután, és csillapíthatatlan vágyat éreztem az után, hogy megcsókoljam. Nem volt kérdés, hogy szeretem őt, mégse mertem megtenni. Leültem az ágy mellé és hátamat nekidöntve a nyitott ajtót figyeltem. Próbáltam legyőzni a saját érzelmeimet. Kevés sikerrel.
Éreztem, ahogy megmozdul. És bár nem láttam, tudtam, hogy felkelt. Pillanatokkal később már ott állt előttem, és a kezét nyújtotta. Nem néztem rá csak tenyerem az övébe, csúsztattam és hagytam, hogy felhúzzon onnan. Néma csendben álltunk és vártunk, valamire. Benyúlt az állam alá, de elhúztam a fejem. Hallottam egy csalódott sóhajt, amire majdnem reagáltam, de kényszeríthettem magam, hogy ne nézzek rá.
- Nézz rám. Kérlek. – Suttogta, mire én csak megráztam a fejem.
- Nem merek. – Mondtam talán még nála is halkabban.
- Nem akarhatsz olyat, amit én nem szeretnék. – Mondta és erre a pár szóra hatalmasat dobbant a szívem. A szoba félhomályában is láttam vágyakozó tekintetét, ami tükrözte az enyémet. Az állam alá nyúlt és várt. Várta, hogy én lépjek. Kezemet az arcára simítottam és lassan felemelkedve megcsókoltam őt. Abban a pillanatban a testemet elöntötte a vágy, ismerős volt az érzés, de mégis olyan, mint amit még soha nem éltem át. Egy dolog biztos volt, hogy mi ketten szeretjük egymást, és ha egy amnézia nem tudott közénk állni, akkor ez valami olyasmi, ami valójában nem is létezik, mégis a mienk és átélhetjük, érezhetjük, a részesei lehetünk, együtt…