2012. április 17., kedd

18 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!
Meghoztam!
Nem lett olyan hosszú mint az előző. De ez most így jött ki.
Majd legközelebb. :)
Köszönöm a kommenteket!
Nagyon jól estek! Tényleg! :)
Na ehhez a részhez most tényleg nem fűznék semmit. :)
De a véleményeteket várom! :)
Jó olvasást!
Puszi:
Vii

Hanga szemszöge:

A sötétségben újra utat tört magának a fény. Úgy éreztem, mintha két világ közt járkálnék. Olyan volt az egész, mint egy álom, de nem tudtam határt vonni és eldönteni, vajon hol kezdődik a valóság. Talán azt is csak álmodtam, hogy valaki beszélt hozzám, hogy valaki volt itt velem. Körülnéztem a szobába, és rá kellett döbbenem, hogy egyedül vagyok. Ettől hihetetlen magányosnak éreztem magam. Rémisztő volt ez a csend és az, hogy nincs velem senki. Pár perc múlva egy nővér lépett be.
- Már fel is ébredtél? Hogy vagy? – Kérdezte kedvesen.
- Öhm… Hát… Olyan kusza minden. Valahogy, valahogy nem állnak össze a képek. – Válaszoltam az igazsághoz híven. Olyanok voltak a fejembe a dolgok, mintha egy hatalmas kirakós játék darabjai lennének és fogalmam se volt, arról hol kezdjem összerakni a képeket.
- Nem sokára jön a doktor úr. – Bólintottam egy aprót.
- Elnézést? – Szóltam utána. – Volt bent valaki, míg aludtam? – Kicsit elgondolkozott.
- Nem tudok róla. – Felelte egy halvány mosollyal és kiment. Akkor csak álmodtam, hogy beszéltek hozzám. Nem mintha akkora jelentősége lenne, hisz nem emlékszek, mit is mondhatott, de talán attól jobban éreztem volna magam, hogy tudom, nem vagyok teljesen egyedül.
Amíg a dokit vártam felmértem a helyzetemet. A bal karom be volt gipszelve és a fejemen is volt egy kötés. A csipeszek és tappancsok eltűntek. Már nem voltam gépekhez kötve. Kicsit mindenem fájt, de az oldalam jobban. A bordámra tippeltem, de nem voltam benne biztos. Mire felmértem a sérüléseimet az orvos egy civil ruhás nő társaságában lépett be a szobába és őt se ismertem.
- Jó napot. – Köszöntek mire én biccentettem egyet. – Hogy vagy? – Kérdezte a doki.
- Mihez képest? Mi történt velem? – Kérdeztem vissza.
- Az én nevem Miranda Trum. – Mutatkozott be a nő. – Azért vagyok itt, hogy segítsek megérteni mi történt veled.
- Az jó, mert semmit nem értek. Olyan a fejem, mint amit összeshakeltek. – Mondtam és mindketten megeresztettek egy halvány mosolyt.
- Akkor helyre teszünk néhány dolgot.
- Nem lehetne mindent?
- Megpróbáljuk, de sok múlik rajtad is. Kezdésnek elég lesz néhány alapadat. – Várt pár pillanatot és feltette az első kérdést. – Hogy hívnak?
- Noémi Lékai.
- Hol laksz?
- Budapesten. – Feleltem, de ez egyszerre több kérdést is megfogalmazott bennem. Ha Magyarországon élek, miért vagyok egy olyan korházban, ahol mindenki spanyolul beszél? Nem tudtam feltenni ezt a kérést, mert már kaptam a következőt és a következőt...
- Van testvéred? – Minél többet kérdezett nekem annál mélyebbre kellett ásnom az emlékeim között. A testvér szóra több arc is bevillant, de csak egy rajzolódott ki tisztán.
- Máté. – Mondtam halkan.
- Ő a testvéred?
- Igen, a bátyám. – Mondtam és oldalra fordultam. Fájt, hogy ő sincs itt velem, pedig mindig azt mondta, hogy ő fog majd vigyázni rám. Az ágy krómozott rácsában megláttam az arcomat. Hasonlított arra a lányra, akire emlékeztem, de mégis más voltam. Kezdtem nagyon nem érteni semmit.
- Noémi, rám figyelj. – Szólt Mirinda. Nehezemre esett, de elszakadtam a tükörképemtől.
- Mik az utolsó emlékeid a szüleidről? – Kutatni kezdtem, de igazából fogalmam se volt arról mit keresek. Nyaralást? Kirándulást? Születésnapot? Karácsonyt? Az emlékek pörögtek, ám a szép képeket szörnyű víziók váltották. Nem akartam ezt látni. Nem ez nem lehet valóság. Éreztem, hogy a szemem megtelik könnyekkel. Két aggódó szempár figyelte minden mozdulatomat.
- É-én… É-én ezt… - Hebegtem. – Ho-hogy…
- Mond el. – Kért halkan. Én pedig magam elé bámulva fátyolos tekintettel kezdtem el mesélni.
- A szüleimmel Spanyolországba mentünk meglátogatni a nagymamát. Béreltünk egy autót miután leszállt a repülő és az autópályán utaztunk tovább. Apu szólt, hogy kössem be magam, de én nem akartam, mert akkor nem tudtam előre hajolni hozzájuk. Aztán már csak egy csattanást hallottam. És nagyon fájt mindenem. É-én azt hiszem, kirepültem a kocsiból. – Ránéztem a dokira. – Láttam őket. Még éltek. – Kezdtek el potyogni a könnyeim. – De egy autó nem állt meg és beléjük rohant… - Fejeztem be. A képek újra és újra bevillantak. Percekig csak az én csendes sírásom hallatszódott. Aztán összeszedtem magam annyira, hogy kérdezni tudjak.
- A-a szüleim meghaltak?
- Sajnálom. – Mondta. – Noémi. A testvéred veletek volt? – Megráztam a fejem.
- Mi történt velem? – Kérdeztem suttogva a sírástól.
- A szüleid nem élték túl a balesetet. A te életedet, az mentette meg, hogy nem voltál bekötve, de súlyos fejsérülés szereztél, ami amnéziát okozott. Egy család talált rád, akik korházba vittek. Kerestették a családodat, de nem jártak sikerrel. A baleset óta eltelt tíz év. - Mondta óvatosan, de minden szót nyomatékosan, hogy megértsem. Tíz év? Eltelt tíz év? Kutatni kezdtem a fejembe, de a baleset utáni első emléke az a barna szemű srác, akiről nem tudom, hogy valóság volt-e vagy álom. Hová lett tíz év? Mikor látta, hogy nem fogok reagálni tovább, folytatta. – Pár napja egy busz, amin utaztál szakadékba zuhant és egy újabb fejsérülés következménye, hogy visszanyerted a régi emlékeidet, de az…
- De az elmúlt tíz év elveszett. – Mondtam halkan. Ő pedig bólintott. Nem tudtam, mit mondhatnék. Szembesülni az igazsággal a valósággal, hogy elveszítettem mindent, olyan volt, mint egy rémálom. A szüleim nincsenek többé, akik pedig az elmúlt években az életem részévé váltak eltűntek az emlékeimből. Nem akartam ezt, nem akartam, hogy ez velem történjen. Egyedül voltam. És ez megrémisztett. Nem akartam egyedül lenni, de sehol nem volt még csak egy halványan derengő arc sem.
- Tudom, hogy ez most nehéz és sok volt egyszerre, de tudnunk kell mennyire sérült a memóriaközpontod, hogy tudjunk segíteni a jelenlegi állapotodon.
- Lehet? – Kérdeztem, és bár éreztem a reményt belül, a hangom olyan volt, mint aki nem hitte, hogy bármi is változhatna.
- Töltsük ki ezt a pár tesztet, legyenek meg a vizsgálatok, és többet tudok mondani. Rendben? – Bólintottam és hagytam, had kérdezzen. Képek, szövegek, logikai és matematikai feladatok. Írni a kanültől, ami a könyék hajlatomba volt, nem tudtam, de igyekeztem válaszolni a kérdésekre. Közben a dokim kiment.
- Jól van. Ezzel megvagyunk. Megyek, beszélek Dr. Lamandoval.
- Miranda? Mi lesz most? – Kérdeztem és bár őt se ismertem, csak azt akartam, hogy valaki mondjon valamit, mert én úgy érzetem, hogy megrekedtem két fal között.
- Ne aggódj. Minden rendben lesz. – Mosolygott rám és hiába láttam rajta, hogy ebben ő se egészen biztos elhittem. Mert bármilyen hazugság jobb most, mint a valóság. A tudat, hogy egyedül maradtam fojtogatott, és ahogy Miranda kilépett a szobából én csendes sírásba kezdtem. Nem bírtam tovább. Fejemet a párnára téve áztattam el könnyeimmel.
Nem hallottam mikor a már ismerős arcú nővér bejött. Megijedtem mikor kezét a vállamra tette.
- El kell mennünk egy vizsgálatra. Utána adok nyugtatót és pihenhetsz.
- Nem, nem szeretnék több nyugtatót se altatót. – Ráztam meg a fejem.
- Rendben. – Mosolyodott el és levette az infúziót. Segítséggel ugyan de átültem a kerekes székbe, ami már ránézésre se volt szimpatikus, de esélytelennek éreztem, hogy akár az ajtóig eljussak a saját lábamon. Koponya CT-re vittek. Miközben a gépben voltam. Próbáltam felfogni, hogy tegnap még gyerek voltam ma pedig már felnőtt, nem sok sikerrel. És az is felfoghatatlan volt számomra, hogy a saját tudatalattim zárja el előlem egy évtized emlékét. Folyamatosan a sírás határán voltam, de próbáltam tartani magam.
A vizsgálat után visszakísértek a szobámba és tiltakozásom ellenére kaptam nyugtatót, hisz senki nem hitte el nekem, hogy jól vagyok. Tényleg nem voltam, de nem is tudtam mi az, amitől jobban lehetnék. Hamar elaludtam és álmodtam arról a srácról, akiről már egyszer igen. Most nem láttam az arcát, de hallottam és éreztem őt, tudtam, hogy ha máshol nem is az álmaimban nem vagyok egyedül…

Iker szemszöge:

Két nap telt el mióta Hanga felébredt. Nehezen viselem, hogy nem mehetek be hozzá. Megértem Crist, hogy elment. Ő biztos nem bírná ki, hogy ne menjen be. Hisz vele volt éjjel nappal. Nekem itt volt Iza és bár lelkileg ő se volt toppon próbálta tartani magát. A haza utazását is elhalasztotta, pedig a szülei már nagyon várták. Viszont ő ezt lerendezte annyival, hogy nekem nagyobb szükségem van rá. És ezt az apja és anyja is megérti. Én pedig hálás voltam érte, hogy velem marad azok után, amit a fejéhez vágtam. Ő megbocsátott nekem, de én nem tudtam magamnak.
Délután szinte egyszerre futott be az öcsém és a nyomozó.
- Hola. – Öleltem magamhoz Unait, majd a másik érkezőhöz fordultam. – Jó napot.
- Jó napot. Megtaláltuk a húga hozzátartozóját. – Mondta és kimondhatatlanul hálás voltam neki, hogy nem azt mondta, hogy a testvérét. Mert bár az én nem bírtam elviselni a gondolatot. Próbáltam beletörődni, de nagyon nehezen ment. – Itt a cím. Ha gondolja, az ottani kollégákkal felkerestetem.
- Nem, köszönöm. Ezt magam szeretném elintézni.
- Úgy érted velem. – Nézett rám az öcsém.
- Eljössz?
- Hanga az én húgom is. Akkor is, ha nem álltam olyan közel hozzá, mint te. Bár ez csak az én hibám. Nekem is fontos, hogy helyrejöjjön, hogy minden rendben legyen vele és nekem is, hiányzik. – Bólintottam. Elvettem a címet a nyomozótól és megköszöntem a segítséget. Aznapra már nem tudtunk jegyet foglalni, egy Budapestre, tartó járatra se így 25-én reggel induló géppel utaztunk. Iza elment a szüleimhez és megbeszéltük, hogy ott találkozunk. Nem akartam, hogy egyedül legyen karácsonykor. Meg amúgy se. Az alig három órás repülőút után egy taxiba ülve vitettük magunkat a címre, ami egy családi ház volt. Szép nagy és barátságos. Becsengettünk. Egy fiatal srác jött ki az ajtón. Pár évvel lehetett idősebb Hangánál, de nem nagyon hasonlítottak egymásra. Nem tudom, hogy megismert e vagy nem, de abból ítélve, hogy angolul szólt, hozzám feltételeztem.
- Helo. Miben segíthetek.
- Én Iker Casillas vagyok, Ő pedig az öcsém Unai. Te vagy Máté Lékai.
- Igen én. – Mondta és látszott rajta, hogy nem érti, miért vagyunk ott.
- Bemehetnénk? Nem zavarunk?
- Nem egyedül vagyok. Gyertek. – Állt arrébb és bekísért minket a házba.
- Miről van szó? – Sóhajtottam egyet és elkezdtem. Fogalmam sincs, hol kezdjem, vagy hogy mondjam el.
- Mond neked az a név valamit, hogy Noémi? – Kérdeztem. Az orvosa elmondta, hogy mi az igaz neve, de nekem nem állt a számra. Ez volt az első alkalom, hogy hangosan kimondtam.
- A húgomat hívták így, de ő a szüleimmel együtt elhunyt egy autóbalesetben.
- Azért jöttünk, hogy elmondjuk a húgod nem halt meg. – Egy pillanatra mintha elhitte volna, de aztán elkomorodott.
- Ha viccelődni van kedvetek, tegyétek máshol, a húgom meghalt. – Állt fel és mi is.
- Nem, nem halt meg. Nézd? – Vettem ki a tárcámból egy képet, amin 12 éves lehetett. Elég viseletes volt már, de jól látszódott rajt Hanga jellegzetes arca. Máté körbenézett a nappaliba. Követtem a tekintetét. Mindenhol családi fotók voltak. Kétségtelen volt, hogy Hanga valamikor itt élt.


- De hogyan? – Nézett ránk. Elmeséltem neki a baleset körülményeit röviden. Rövidebben, mint amit Dr. Lamando elmondott. Nem akartam feltépni a régi sebeket.
- Elveszítette az emlékezetét? És most megint, de közbe visszatértek a régiek? Lehetséges ez?
- Ez nem végleges amnézia, abban az esetben, ha a beteg az addigi környezetében folytatja tovább az életét. Neki akkor nem volt rá esélye. Kint rengeteg barátja van, és nagyon sokan szeretik, de senkire nem emlékszik. Jelenleg te vagy az, akire támaszkodhat. Szüksége van rád. És minél előbb találkoztok annál jobb lesz neki. – Mondtam...
A következő gépre foglaltunk jegyet és visszaindultunk Spanyolba. Máté kért, hogy meséljek a húgáról. Végre én is, megértettem, hogy honnan ez a fene nagykézilabda tehetség. És az is kiderült, hogy miért nem hasonlítanak egymásra, mert Máténak és Hangának nem egy anyukájuk volt. Úgy tűnt rendes srác, gondoltam, hogy Máté mellénk áll és hagyja majd, hogy Hanga itt maradjon Madridba.
A korházba mindketten bekísértük. Megmutattam neki, hol van Hanga szobája. Ő megállt ott mi pedig elmentünk szólni az orvosának…

Hanga szemszöge:

- Jó reggelt. – Jött be Maria. Ő az a nővér, aki ébredésem óta ápol. És az egyetlen látogatóm a dokin és Mirandán kívül.
- Jó reggelt. – Eresztettem meg egy halvány mosolyt.
- Hogy aludtál?
- Ugyanúgy. – Sóhajtottam. Pedig emlékeztem rá, hogy kislány koromban milyen sokat álmodtam, és szinte mindig emlékeztem a színes képekre és képtelenségekre. Most pedig mikor lecsukom a szeme csak a sötétség vár. A barna szeműt se látom és nem is hallom. Ő is elment. – Miért nem vagy a családoddal? Karácsony van.
- Nem sokára lejár a műszakom és megyek. – Mondta és próbálta nem kimutatni nekem, mint magányos kórházban fekvőnek, hogy mennyire örül neki. Igaza volt. Miért ne örülne, Őt van, ki várja. Visszatéve párnára a fejem az ablak felé fordultam. Napok óta ez a legnagyobb szórakozásom. Kifelé bámulni az ablakon. Jó volt, mert ha csak az eget bámultam, lehetett az tiszta kék, borús, vagy csillagos, ott lehettem, ahol csak akarok. Oda képzeltem magam ahol lenni szeretnék, és nem foglalkoztam azzal, hogy ez mennyire képtelenség. Az volt a lényeg hogy múljon az idő. Bár azt nem tudom mit vártam az idő múlásától. Talán álmokat, talán emlékeket, egy ismerős arcot vagy egy új életet. Vagy a régit? Vajon mi lehet Mátéval? Ő hogy élhette ezt meg?
Valamikor délután hallottam, hogy nyílik az ajtó. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. Gondoltam vizit van, de mikor nem hallottam azt becsukódni kíváncsi lettem és odafordítottam a fejem. Sokáig néztem az ajtóban ácsorgó fiút. Barna szeme és világosbarna haja volt. Az arcán lévő borosta alatt felfedeztem egy számomra ismerős arcot.


- Máté?! – Suttogtam és éreztem, hogy a napokig sikeresen visszatartott érzelmeim most utat törnek maguknak. Felültem, ami nagy fájdalmakkal járt, de ez akkor a legkevésbé sem érdekelt. Máté másodperceke alatt ért oda hozzám és ült le az ágyamra. Arcomat a két tenyerébe fogta és láttam, ahogy könny szökik a szemébe. Pedig az én bátyám soha nem sírt.
- Nomi. – Suttogta ő is. – Kicsi Nomi. El se hiszem, hogy... Annyira hiányoztál. – Mondta, és miközben igyekezte visszatartani a könnyeit, az enyémeket törölgette. – Ne sírj, most már minden rendben lesz. – Ölelt magához. Akkor már úgy zokogtam, mint egy kisgyerek. Minden mit addig magamban tartottam most az ő vállát áztatta. A szüleim elvestése, a tehetetlenség az egyedüllét. Nem mertem elengedi Mátét. Féltem, ha megteszem, ő megint eltűnik.
- Vi – vigyél el innen. – Kértem hüppögve. – Me - menjünk haza.
- Haza megyünk. – Tolt el magától és láttam egy alakot a nyitott ajtóba, de mire Máté letörölgette a könnyeimet eltűnt, és nem láttam ki volt az. – Ne félj, nem hagylak egyedül soha többé.
Egy nővér már egyből nyugtatót akart adni, de bátyám látva kétségbeesett arcom megkérte a nővért, hogy ne tegye, így végre kisírhattam magam.
- Mi volt a baleset után? – Kérdeztem kicsit később.
- Biztos, hogy ezt most szeretnéd tudni?
- Később kevésbé fog fájni?
- Nem, nem hiszem. – Sóhajtott egyet és belekezdett. – Miután napokig nem jelentkeztetek, keresztapu felhívta a nagyidat, aki mondta, hogy nem értetek oda. Bejelentette a rendőrségre az eltűnéseteket. Pár óra múlva egy járőr autó állt meg a ház előtt és két rendőr jött elmondani, hogy balesetetek volt és nem éltétek túl. Elutazott, hogy hazahozza, ami maradt és egy urnát, amiben mind azt hittük, hogy, - nyelt nagyot – hogy te is… Szerintem a hatóságok csak gyorsan le akarták zárni. – Gondolkozott hangosan maga elé meredve. – Nomi, ennél szebb ajándékot kívánni se kívánhattam volna. El nem tudod képzelni, mennyire hiányoztatok minden egyes nap. Hogy mennyire haragudtam az egész világra, hogy egyedül maradtam.
- Úgy sajnálom. – Remegett meg a szám.
- Nem, ez nem a te hibád. Te semmiről nem tehetsz. Lehet, hogy eltelt tíz év, és én kimaradtam az életedből, de most már itt vagyok és ígérem, hogy soha nem engedlek el többet. – Mondta és én végre újra éreztem, hogy nem vagyok egyedül.

12 megjegyzés:

  1. Hola csajszi! :)
    Valami képen örülök, hogy Iker nyomozója megtalálta Mátét. Végre nincs egyedül Hanga, vagyis Noémi. Jaj ne már, ő Hanga marad nekem akkor is :) Biztos nagyon rossz lehet neki, egyedül. De most ott van Máté, de én iszonyatosan bízok benne, hogy valamit csinálnak vele, hogy helyre jöjjön a memóriája, mert ez így nem lehet! Várom a folytatást! :)
    puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szija!
      Örüljünk hogy nincs Hanga egyedül...
      Most itt van Máté és Iker bízik abban, hogy tesóval megbeszélhető a dolog, hogy hugica érdekében maradjanak Madridba. Mert csak az segíthet rajta!
      De ez majd a következő részből kiderül.
      Nem maradhatott Hanga, bocsi érte! :$
      Kellett egy másik név és ott nyílt ki a határidő napló. Ja nem először Bélánál ;) De az nem lehetett! XD
      Sietek! Összehozom még a hétre! :)
      Puszi:
      Vii

      Törlés
  2. Szia
    Hát nagyon jó lett mindig:)
    Hát nem lennék Hanga helyében az biztos egyik pillanatról a másikra úgy mond elveszített mindent és most azt az életét kell folytatnia amiről szinte nem is tud semmit.
    Viszont Ikerék helyében sem lennék az biztos...de bízom benned hogy egyszer csak beugrik neki minden:)
    Várom a következőt:)
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szija!
      Köszi! Örülök, hogy tetszett!
      Egy olyan életet folytat amiből kimaradt tíz év, amit nem lehet bepótolni...
      Nem akarok semmit elárulni.
      A folytatással sietni fogok és akkor már majd többet tudsz te is.
      Puszi:
      Vii

      Törlés
  3. Hola Vii!
    Örülök neki, hogy Iker megtalálta Mátét, végre nem érzi magát egyedül. Remélem Máté tényleg jó hatással lesz rá, és visszanyeri az emlékezetét Hanga, nekem már csak az marad, de a Noémi is jól hangzik.
    Na szóval remélem visszanyeri az emlékezetét, mert mindenkinek hiányzik.:/:) Ott vannak a barátai, a családja, na és persze Cris. Szerintem őrá gondolhatott, amikor a barna szemű srácot említette, és persze, hogy nem képzelődött, és álmodott, ott volt Cris.:)
    Nagy sokk lehetett neki megtudni, hogy 10 évre nem emlékszik az életéből, nem lettem volna helyében. A többiek helyében meg végképp nem. Szörnyű érzés lehet, tehetetlennek lenni.:/ És azt meg el sem tudom képzelni, hogy Máténak is milyen lehetett ez a 10 év. Úgyhogy azt hitte, mindenkije meghalt, ráadásul karácsonykor, ünnepekkor még nehezebb lehetett.:/ de most már reméljük minden jól alakul az ő életében is.:) Miranda meg nagyon kedves, de tényleg.:)
    Nagyon jó rész lett amúgy, nagyon tetszett.:)
    Nemsokára meccs is lesz. Hajrá fiúk.;) :*
    Puszi, D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Csajszi!

      Máté előkerült. És örül, hogy a húga életben van. És Hanga is örül, hogy végre van mellette valaki, akit ismer és ráadásul a testvére. Hát nem egyszerű, de ő már párszor bebizonyította, hogy erős. És igyekszik ezzel is meg birkózni. Most ők ketten jól vannak, de mindenki más várja, hogy Hanga emlékezzen, amit írtam, hogy időbe telik és maradnia kell hozzá Madridba. Találkozni a többiekkel és ebben Máté tudna segíteni neki. :)
      Bizony Crisre gondolt. Bár fogalma sincs arról hova tegye őt.
      örülök, hogy tetszett! :)
      Jaaaa már várom! =) HALA MADRID!
      Puszi:
      Vii

      Törlés
  4. wááááááááááááá hogy tudod itt befejzni???? azt akarod hogy idegosztályra kerüljünk azért mer nem lesz folyti? hogy nem tudjuk mivan ikerrel, Chrissel? Hogy mit gondolnak ? wáá remélem hamar lesz folyti
    puszi
    R&A

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziasztok!
      Dehogy akarom! :D
      Majd a következő részből megtudjátok!
      :) Nyugiiii! :D
      Puszi:
      Vii

      Törlés
  5. Szia Csajszi!

    Hát megint nagyot alkottál, mint mindig.:)
    Szegény Hanga vagyis Noémi irtóra össze lehet zavarodva. Azért elég kemény lehetett neki megtudni, hogy 10 év kiesett az életéből....de azért nincs veszve semmi, mert pár kép beugrik neki halványan, csak épp nem tudja hová tenni... Örülök, hogy előkerült Máté. Neki sem lehetett könnyű, hisz úgy hitte, hogy egyedül maradt, aztán 10 év után kiderül, hogy él a húga...na és így Noémi sem érzi magát már annyira egyedül, mert ott a vér szerinti bátyja.
    Közben pedig összefacsarodik a szívem, ha Ikerre, Izára és Crisre gondolok. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan élik meg ezt az egészet...Iker meg Iza ugyan ott van egymásnak, de Cris ...jó neki ott a kisfia, de akkor is...
    Nagyon várom a folytatást!:)

    puszi:
    Detti

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szija Csajszi!
      Kösziii nagyon örülök, hogy tetszett!
      És hogy feltűnt néhány apró részlet! Nem csalódtam! =)
      Nehéz Hangának is megtudni dolgokat, de majd ahogy múlnak a napok egyre tisztábban fog gondolkdni! A többieknek most még nehezebb! És ugye ott a kérdés mit tesz Máté! Ugyanis elég nagy mértékben , most rajta múlik jóformán minden. De ez majd nemsokára kiderül!
      Addig pedig a kis csapat egymásra támaszkodva próbálja átvészelni ezt az időszakot...
      Igyekszek a folytatással!
      Puszi:
      Vii

      Törlés
  6. Kedves Vii! :)

    Azért te is tudsz játszani az ember idegeivel..kajak be fogok csavarodni ha Hanga/Noémi emlékezete nem fog visszajönni.
    Egyik szemem sír a másik pedig nevet. Örülök, hogy megtalálták a testvérét, de másrészt viszont rossz előérzetem van. Lehet hogy csak nekem jött le úgy, de Hanga... ajj mi lesz ha haza akar majd menni Mátéval?? :OO Mi lesz Ikerrel és a szüleivel és persze Crissel??
    Jaj úgy megölelgetném Ikert.. egyem a szívét :$
    Bakker most így belegondolva baromira nem lennék Hanga helyében... volt egy szerető családja elvesztette őket és helyette lett még egy családja, akik saját vérükkénk szeretik és most viszont őket "veszítette el", mármint csak az emlékeit az elmúlt 10 évről.
    Remélem azért lesz egy arany középutas megoldás és Ikerék és Máté is Hanga élete része lesz a továbbiakban.
    Jaj jaj jaj... és jaj..majd el felejtettem. Remélem nagyon hamar meg fogja találni Cris ajándékát..hátha valami beugrana neki!!!
    Tessék sietni drága.. mert Ni be fog csavarodni itt a nagy izgalom közepette és elvetemült dolgokat fog írni :D
    Imádtam minden egyes sorát de azt hiszem, hogy ez már nem újdonság számodra!! Óriási rajongód vagyok ;)

    puszillak, Ni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szija Ni!
      Hm ezen most nem vitatkozok! :)
      Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Hanga arra kérte Mátét, hogy vigye haza! Tehát van mitől tartanod! A kérdés, hogy Máté hogy gondolja a folytatást. Mert itt övé a döntő szó! Igérem, hogy a következő részből már többet tudhatsz majd!
      Ajcsi sincs elfelejtve! :)
      Pénteken jön a folytatás! :)
      Örülök, hogy ennyire tetszett! :)
      A rajongást hát azt külön köszi :$
      Azthiszem nyugodtan mondhatom, hogy én hasonlóképpen nagy rajongód vagyok! :)
      Puszi:
      Vii

      Törlés