19 - Serelem net

Szijasztok!
A szerelem net 18. része rekordot döntött. Köszönöm, azt a rengeteg pipát és még jobban azt a pár komit, amit minden egyes alkalommal megkapok! Imádatom…
Ez a rész telis tele van párbeszéddel, mert ugye itt az ideje az újabb beszélgetéseknek és találkozásoknak. :)
Remélem tetszeni fog. Várom a véleményeket.
Puszi:
Vii

2012. Február 12.
…
- Szia. – Köszöntem szinte suttogva.
- Szia. – Neki nem volt gond a hangjával. Meglátszik, hogy kinek nincs önbizalma. – El se hiszem, hogy itt vagy. Sokkal szebb vagy, mint képzeltelek. – Villantott meg egy ezer wattos mosolyt.
- Hééé! Nem kell egyből zavarba hozni. – Találtam meg én is hangom.
- Ez az igazság.
- Jóó! Elég! – Nevettem zavaromba.
- Meséld csak el nekem, hogy lettél a fotósunk. – Fonta össze karjait maga előtt. És kíváncsiságtól csillogott a szeme. Megnyugodtam, hogy nem állt be az a bizonyos kínos csend.
- Hát az úgy volt, hogy a ti fotósotok elfelejtett megjelenni, engem meg kiszúrtak a tömegből, mert ugye a fényképezőgépem nélkül egy lépést se sehova. Persze nem volt nehéz mivel a kispad fölött ültem. Még a főnökömet is felhívták, aki zöld utat adott én meg hát hiába tiltakoztam. – Néztem rá ártatlanul, de elég kételkedő volt a pillantása. – Na jó, annyira talán mégsem tiltakoztam. – Elmosolyodott. – De most gondolj bele. Ha te látsz egy labdát árválkodni valahol, elmész mellette? Nem hiszem. Kihasználod a lehetőséget és belerúgsz. – Bólintott.
- Valahogy úgy.
- Hát én így vagyok egy-egy felkéréssel.
- Érdekes hasonlat, de végül is igaz. Viszont így nem láttad a meccset rendesen.
- A lényeget láttam és így is nagyon élvezetem. Mellesleg kárpótlásul kapok egy jegyet bármelyik másik meccsre.
- Hm… Legalább biztos, hogy találkozunk még. – Ezen a kijelentésen meglepődtem. Nagyjából öt perce, ha beszélgetünk. Na jó nem, ez túlzás, beszélek, és már egy másik találkozón, jár az esze.
- Ha az este végeztével is ezt fogod mondani, akkor nem gondolom, hogy a döntésed elhamarkodott volt. – Vigyorogtam.
- Meglátjuk. – Mondta sejtelmesen. – Iszunk valamit?
- Ihatunk. – Feleltem és a pulthoz mentünk. Felültem az egyik szabad székre, Sergio pedig mellettem állt. Kért valami italt, majd az egyiket elém rakta. Belekortyoltam. Éreztem benne az alkoholt, de nem volt erős.
- Ez finom.
- Csak módjával. – Jött az ismerős hang a másik oldalamról. Ránéztem. – Látom, találtál társaságot. – Nézett Pérez a mellettem álló focistára. - Csak óvatosan, nem ám azt olvasom holnap az újságba, hogy „Ramos a liliomtipró!” – Azt hittem felgyulladok. Basszus. Rá se mertem nézni. Eszembe nem volt szóbahozni a koromat. Hát mindenesetre köszi.
- Nem állt szándékomba. – Mondta nyugodtan, ami viszont engem nyugtalanított.
- Helyes, helyes. További jó szórakozást. - Mondta és elment. Sergiora néztem.
- Nyugi, már nagykorú vagyok. – Sóhajtottam.
- Hány éves vagy?
- 18.
- Többnek tűnsz. Főleg a gondolkodásod és a viselkedésed miatt. A korosbeliek többsége nem több sikongató, őrjöngő tini lányoknál, akik azt se tudják mi fán terem a foci, és csak azért nézik a meccset, mert jó pasik rugdossák a labdát. – Felnevettem.
- Önbizalomban tényleg nincs hiány.
- Miért? Te ellen tudnál állni nekem? – Kérdezte kihívóan.
- Óóó, híd el, próbálkozok. Bár nem könnyű, de mentségemre szolgáljon, hogy én egy kicsit már ismerlek és nem a látvány miatt, ülök itt a társaságodban. Különben is. Mi van, ha a kockákat a hasadon és az izmokat egy fotóshopptól kaptad? A videó is lehet trükk. Néhány egyszerűbb programmal már minden megoldható. – Próbáltam komolyan előadni a mondandómat.
- Te tényleg olyan vagy, mint ahogy megismertelek. – Mosolygott. – Ugye tudod, hogy most megsértődhetnék?
- Igen, de nem fogsz. Inkább bizonyítasz.
- Hajaj. Azt nem akartam, hogy ennyire kiismerj.
- Késő. Egészségedre. – Emeltem fel a poharam és megittam a maradék italom.
- Kérsz még egyet?
- Még egyből nem lehet gond.
- Nyugi, nem akarlak leitatni. – Legyintettem.
- Leitatni csak azt lehet, aki hagyja magát. Ha én nem akarok inni, akkor nem iszok, de ezt nem is feltételeztem rólad.
- Hola szépség. – Ült le valaki mellém.
- Akkor te vagy a szörny? – Néztem az illetőre.
- Nem én vagyok Mr. Tökély.
- Ööö… Ki ő Sergio? – Fordultam net barátomhoz, aki alig bírta visszatartani a nevetését, de a srác arca mindent megért.
- Nyugi, tudom ki vagy, Cristiano Ronaldo dos Santos Aveiro.
- Ejj. Nem sok csinibaba tudja a teljes nevem, de elég, ha annyit nyögsz, Cris.
- Pff… Én? Neked? Nyögni? Jó vagy, tényleg. Szuper tehetséges játékos és én tisztellek a tudásodért, de ennyi. Nem mozgatod meg a fantáziámat. – Fintorogtam.
- Te ki ez a csaj? – Persze, tegyünk úgy, mintha itt se lennék. Nem hatsz meg.
- Erre én is szívesen válaszolok neked. Vitali Frewer. – Nyújtottam a kezem és jól látható volt rajta a felismerés minden fokozata.
- Basszus. – Esett le az álla.
- Legalább tudom, hogy Te fordítva gondoltad a szerepeket. Te a szépség én a szörnyeteg. Bocs ha csalódást okoztam.
- Uhh. Ne-nekem most mennem kell. – Nyökögte és már ott se volt.
- Hol tartottunk? – Fordultam mosolyogva Sergiohoz, aki úgy vigyorgott, mintha muszáj lett volna.
- Látom téged, nem kell félteni.
- Ja? Nem. Tudom már kezelni a helyzetet.
- Gondolom. Lehet körülötted épp elég pasi.
- Nehogy azt hidd. A legtöbben azokat a lányokat szeretik, akik könnyen kaphatók mindenre.
- Ez igaz.
- Te is az ilyen csajokra buksz mi? – Kérdeztem csak úgy félvállról, mintha egy teljesen hétköznapi dolgot kérdeztem volna, amire nem is igazán érdekelt a válasz. Pedig nagyon is.
- Volt idő. – Hm… Csak volt? De miért is kérdezek én ilyeneket? Mit akarok én? Csak barátok vagyok. Vagy azok se. Csak ismerősök. – Nagyon csendes lettél.
- Ne haragudj, csak elkalandoztam.
- Merre jártál?
- Valahol álomország és a józanész között fél után. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy valóság, amit sokszor nehezebb felfogni, mint elfogadni, hogy csak egy álomba csöppentem.
- Hidd el, nem álmodsz. Ezt megígérhetem. Barátkozz meg a gondolattal, hogy ez itt, – Mutatott körbe. – és Mi is a valósághoz tartozunk. – Mosolygott. Bennem pedig megragadt egy kis szó. Van olyan, hogy Mi?
- Amúgy neked nem okoztam csalódást? Mert ahogy a csatár fejét elnéztem komoly összeget, bukhatott.
- Talán egy kicsit, de csak is pozitívan. Tartottam attól, hogy csak megjátszottad magad. Most már tudom, hogy nem.
- És külsőre?
- Roni ugyan kitartóan magyarázott arról, hogy te mennyire csúnya lehetsz, de én elképzeltem azt, ahogy szeretném, hogy kinézz. És hát nem volt elég élénk a fantáziám. Ha nem lennél ilyen szép, akkor is itt beszélgetnénk, csak nem érezném azt minden percben, amit most érzek. – Nyeltem egyet.
- Miért? Mit érzel?
- Azt, hogy…
- Hohoho! – Jött oda valaki.
- Elkéstél télapó. – Vigyorogtam a Brazil képébe.
- Óóó ezek szerint igaz a hír. Buenos noches senorita. – Hajolt meg játékosan.
- Milyen hír?
- Hát hogy Vitali itt van és csodaszép. – Vigyorgott.
- Na jó nekem ebből most lett elég. – Sergiora néztem, akit megijesztett a reakcióm. – Meddig kell itt lenned?
-. Hát a kötelező idő már letelt.
- Szuper, akkor menjünk innen. Én hozzád jöttem. – Szálltam le a székről. – Ne haragudj Marcelo, örülök, hogy találkoztunk, és ne aggódj ez nem miattad van, csak én jobb szeretek háttérbe maradni. Ha pedig sokáig itt leszek, akkor valószínűleg kirakati babának néz majd mindenki.
- Semmi gond senorita, majd találkozunk. - Elindultam a kijárat felé és elkértem a kabátom. Sergiot meg se vártam. Pár perc után csörgött a telefonom.
- Hol vagy? Mire kiértem eltűntél.
- Balra indultam. Az első utcán pedig jobbra.
- Rendben. Mindjárt ott vagyok érted. – Nem telt el két perc mikor egy fehér Audi állt meg mellettem.

- Elvihetlek?
- Rendes tőled. – Vigyorogtam és beszálltam mellé. – Bocsi hogy nem vártalak meg, de jobb, ha nem kerülünk címlapra.
- Nem ígérem, hogy nem így lesz.
- Pedig nem vágyok oda, de ha ez az ára annak, hogy találkozzunk, akkor bevállalom.
- Helyes. Hova menjünk?
- Jótól kérdezed ez a te városod.
- Bulizni akarsz?
- Nem. Beszélgetni.
- Rendben, akkor hozzám megyünk. – Mondta és irányt váltott. Nem zavart hogy elvisz magához. Természetesnek tűnt az egész. Végigbeszélgettük az utat. Egy hatalmas ház kapujába parkolt le, amit aztán egy gombnyomással nyitott ki a garázzsal együtt. Beállt és kiszálltunk. Mutatta, merre kell mennem. Egy lépcső vezetett fel a nappaliba. Levettem a kabátom és lerúgtam a cipőm.
- Szabadság. – Mondtam megkönnyebbülve. Körülnéztem. Hatalmas volt a ház és ízlésesen berendezve. Nem volt hivalkodó de sütött róla hogy jómódú, aki benne él. Modern volt, ami tükrözte, hogy a lakója fiatal.
- Ülj le, ahol tetszik. – Mondta és én helyet foglaltam a kanapén. – Mit iszol?
- Mindegy, csak narancslevet nem, hacsak nem frissen facsart. – Felhúzott szemöldökkel dugta ki fejét a konyhából. – Na jó, az jó lesz reggelire is. – Azt hittem kiesik a szeme.
- Nyugi csak vicceltem. – Nevettem, és előre néztem. – Basszus!
- Baj van? – Jött ki két pohárral a kezébe.

- Honnan van neked PS4-ed, mikor csak idén kezdik el a gyártást?
- Hát tudod, – Túrt bele a hajába. – ilyenkor jól jön az az amennyit nem.
- Jó, jó. Mindegy. Játszunk? – Néztem rá boci szemekkel.
- Már az meglepő, hogy meg tudsz különböztetni két szériát. Most meg még játszani is akarsz?
- Aha! – És csak néztük egymást. Fogalmam sincs mi járt a fejébe, de egy mosoly ott bujkált a szája sarkába.
- Min szeretnél játszani?
- Min szeretnél kikapni?
- Haha. És még te mondod nekem, hogy önbizalomba nincs hiány? – Csak megrántottam a vállam.
- Nas car?
- Uncsi.
- Forma 1?
- Szintén, és ha most Need for Spead jön, akkor csak úgy mondom, hogy az is unalmas.
- Rendben akkor TD Unlimited?
- Az, az, amibe utcai kocsik versenyeznek ugye?
- Az. – Mondta megdöbbenve.
- Jöhet. – Húztam magam alá a lábaimat így egy nagyon kicsit feljebb csúszott az amúgy se hosszú szoknyám. Kivettem egy párnát a háta mögül és a lábamra tettem. Persze végig követte minden mozdulatomat.
- Azt hittem figyelem elterelésnek szántad.
- Áhh. Egyenlő esélyekkel indulunk. – Mosolyogtam rá és vártam, hogy elindítsa a játékot. Az első hat kört én nyertem és a hetediket is igaz épp hogy, de Sesenek az elég volt ahhoz, hogy feladja.
- Nem játszok veled. – Dobta le durcásan a dzsojsztikot.
- Focizhatunk is.
- Aha, hogy abba is megverj? Inkább keresek egy filmet. – Morogta. Elég vicces volt, de inkább nem nevettem ki.
- Van pop-corn?
- Van. A felső szekrényben. Balról a harmadik, de nem hiszem, hogy feléred.
- Megoldom. – Dobtam le a párnát és kisiettem a konyhába. Bírom a harisnyát. Jól csúszik mindenen, Sergio pepita járópadlóján is. Igaza volt, tényleg nem értem fel. Kénytelen voltam felmászni a konyhapultra. Kezdtem nem szeretni ezt a ruhát. Kivettem a kukoricát, ledobtam magam mellé és lemásztam a pultról. Megigazítottam a szoknyám és betettem a zacskót a mikróba pár percre. Míg az forgott, vadásztam egy tálat és abba tettem bele a kész kukoricát.
- Na mit nézünk? – Kérdeztem miközben letettem elé a nasit.
- Háború a vámpírok ellen.
- Oké, de előre szólok, hogy ijedős vagyok.
- Nem baj. – Nevetett.
- Csak nehogy attól ijedj meg, ahogy én megijedek.
A filmbe volt néhány képtelen jelenet, de hát, ha egyszer vámpírokról van szó, milyen is lehetne. Tudom, ha nagy a csend, akkor valami történni fog, de sose tudom magam felkészíteni rá. Az egyik ilyen résznél akaratlanul is közelebb húzódtam Sergiohoz. Rá voltam feszülve a képernyőre. Aztán egyszer csak a semmiből előugrott egy olyan lény és én akkorát ugrottam, hogy ő is megijedt.
- Én szóltam. – Mondtam némi bűnbánattal és akkor vettem észre, hogy teljesen hozzá vagyok simulva és a keze ott volt mögöttem.
- Tudom. – Mosolygott. Jó volt ott mellette. Hozzásimulni, érezni a melegséget, az illatát, ami megdobogtatja a szívem. Az erőt, amivel védeni próbál a saját félelmeimmel szemben. Az érintése, ami szinte perzsel. Kár tagadnom, hogy vonzódok hozzá. És itt mellette végre nem éreztem azt a hiányt, amit hetek óta érzek. Saját gondolataimra borult lázba az arcom.
- Mire gondolsz, mikor elpirulsz? – Kérdezte halkan
- Oo, nem arra, amire te gondolsz, hogy gondolok.
- Akkor talán mond el, de egyébként nem olyan piszkos a fantáziám. – Vigyorgott.
- Az érzéseimre gondoltam.
- És azok neked is ilyen zavarba ejtők?
- Látod. – Mosolyodtam el. – Azt hiszem a film végéről lemaradtam. – Tereltem el a témát.
- Annyira nem volt jó.
- Lesz edzésed? – Bólintott. – Atyaég, miért nem szóltál? Ha ezt tudom, nem tartalak fel.
- Nem tartottál fel.
- Ne haragudj. Mindjárt szólok Bertonak, hogy jöjjön értem.
- Nem kell Víta, – Állt fel ő is. - maradhatsz. – Pillanatokig csak néztem őt és maradtam is volna, de rendbe kellett raknom az érzéseimet. Mert vészesen közeledtek valami felé, aminek köze nincs a barátsághoz. És nem voltam benn biztos, hogy szabad-e ezt éreznem. Vonzódhatok-e hozzá pár óra együtt töltött idő után. És mi az, amit egyáltalán érzek.
- De el kell mennem. – Mondtam, annak ellenére, hogy nem akarózott.
- Rendben. – Sóhajtott. - Találkozunk?
- Persze. Hívj fel, ha ráérsz.
- Kijöhetnél edzésre.
- Boldogan. – Közbe felhívtam Bertot és Sese segítségével, elmondtam hova jöjjön. – Úgy sajnálom, nagyon hülye vagyok. Meg kellett volna kérdeznem.
- Ugyan. Nagyon jól éreztem magam. Megérte. Hidd el.
- Én is jól éreztem magam. – Mire felöltöztem a kézilabdás is odaért. Szerintem padlógázzal jött idáig. És valószínűleg túl messze se lakhat. Tudtam, hogy nem nagyon fog tapsikolni az örömtől.
- Hívlak. – Búcsúzott el az ajtóból.
- Rendben. – Mondtam és kicsit felemelkedve egy puszit, nyomtam az arcára.
- Jó pihenést.
- Neked is.
A kocsiból még intettem neki egyet, aztán Bertora néztem, aki várta, hogy mondjak valamit még mielőtt nekem, esik a szentbeszéddel.
- Ne, ne most. Majd délután vedd elő a féltő báty szerepét. De megnyugtatlak semmi olyan nem történt.
- Nem is feltételeztem. – Mondta mosolyogva.

Fáradtan dőltem be a nekem megvetett ágyba és csak bámultam a plafont miközben az elmúlt pár órán gondolkodtam. Sergiot már alapból kedveltem és jó volt vele beszélgetni, de nem gondoltam rá máshogy, csak, mint egy barátra és most hogy találkoztunk, nem ezt érzem. Úgy érzem, hogy nekem sokkal több kell belőle. Viszont totális képtelenségnek tartottam, hogy ennyire beleessek valakibe alig egy nap alatt…